HTML

Olaszország

Az olasz nemzetről, híres olaszok, csodálatos olasz városok!

Etarget hírdetés

partnerek

pagerank www Google Pagerank mérés, keresooptimalizálás linkcsere

Friss topikok

  • Gergely_it: Én úgy tudom, hogy villával és kanállal csak külföldön eszik a spagettit, Olaszországban soha. Leg... (2014.08.26. 21:14) A társasági élet olasz módra

Címkék

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Indafotó képek

Indavideó

Mint azt jól tudja mindenki, aki egy kicsit is ismeri az olasz temperamentumot, hogy nem mi vagyunk az egyetlen olyan nép, aki nagy gesztikulációk közepette fejezi ki magát. Mindemellett azért nem árt egy-két dolgot tudni, ha helyesen akarunk kommunikálni Olaszországba. A kézfogás például itt is mehet rázogatással, még akár hátba-veregetéssel is, de csak ha jól ismerjük azt, akit köszöntünk. Az olasz férfiaknál jó barátok között még a két puszi is belefér.

róma.jpg

A „ciao” köszönés általános, és nem tesz különbséget tegezés és magázás között. Ha azonban hivatalos ügyben találkozunk valakivel, feltétlenül címének megfelelően tegyük hozzá, hogy Dottore – bölcsész, Professore – tanár, egyetemi tanár, orvos, Avoccato – ügyvéd, esetleg Ingegnere – mérnök. A találkák időpontját mindig nagyjából értik, de ebbe is csak negyed órányi késés fér bele! A család igen fontos számukra, úgyhogy a találkozáskor igen szívesen veszik, ha efelől érdeklődünk! Az olasz emberek elég rugalmasak, nem ragaszkodnak kifejezetten szabályokhoz. Sokat vitáznak, de sosem indulatból, hanem elvi meggyőződésből. Szeretnek alkudozni, és jól érvelni itt is tudni kell! Akár ahogyan a nagy olasz filmekben is láthatjuk, dönteni sosem szoktak azonnal, és a számukra kedvezőtlen ajánlatokra is udvariasan mondanak nemet. Szeretik a divatot, és követik is azt.

A férfiak szeretik az öltönyt és a zakót, a napszemüveg pedig szinte kötelező, de csak az utcai viselethez tartozik hozzá szervesen! A vacsora különösen fontos szerepet játszik az összejöveteleket illetően, főleg, ha üzletről is szó van. A fizetésben gálánsak, úgyhogy a nőneműeknek esélyük sincs ilyesmi átvállalására, meg se próbálkozzunk vele! A spagetti evésnek konkrét kis rituáléja van – akár csak a kínai teázásnak: először a szalvétát a nyakunkba tesszük, majd a tésztát a villánkra szúrva a tányérba rakott kanálban forgatjuk úgy, hogy az feltekeredjen a villára. Ezt azután egyben a szánkba kell helyezni, úgyhogy érdemes egyszerre csak kevés tésztába szúrni a villát, nehogy a feltekerés végére egy hatalmas gombóccal kelljen megbirkóznunk. Az olaszoknak is megvannak a maguk kis babonáik, így ne csodálkozzunk, ha azt látjuk hogy egy olasz tenyérrel lefelé fordított kezének mutató-, és kisujja kinyújtva van a többi behajlítva, az náluk az ördög két szarvát jelképezi, a gonoszt szándékoznak elűzni vele. Ezt használják úgy, mint mi, mikor lekopogunk valamit.

1 komment

Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nem csak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywood-i hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozat, máshol eddig még nem látott kordokumentumok és információk felhasználásával. Roberto Baggio (1967. február 18., Caldogno)

baggio.jpg

 

Roberto Baggio helyzete érdekes: bár többen minden idők egyik legjobb Juve-játékosának tartják, egy viszonylag eredménytelen időszakban volt a klub focistája. Amúgy sem habzsolta a sikereket, hiszen klubjaival összesen két bajnoki címet, illetve egy-egy Olasz-, illetve Uefa-kupát nyert. Utóbbi két trófea persze akkoriban még mást jelentett, mint mostanság (az Uefa-kupát helyettesítsük be az Európa Ligával). Korszakának legnagyobb tehetségeként került 1990-ben a Juventushoz, nem kis vihart kiváltva. Baggio átigazolási kálváriája már 1990 év elején megkezdődött: egyre többen és gyakrabban pletykáltak arról, hogy Roby elhagyja Firenzét az ősi rivális kedvéért. Flavio Pontello, a Fio akkori tulajdonosa azonban bekeményített és 1990. január 15-én így nyilatkozott: "Nem megy sehova, marad nálunk. Mostanában sokat gondol a pénzre, de így nem lehet focizni. Nem felejtheti el, hogy itt lett nagy labdarúgó, innen lett válogatott.

Akkor is ki kell tartania mellettünk, ha nehezebb helyzetben van a klub." Másnap érkezett Baggio válasza, amely a tulajdonos szavai melletti teljes elbeszélésnek minősíthető: "Én maradni akarok Firenzében, de úgy látom, hogy a klubnak más az elképzelése. Egyébként nem érdekel Pontello véleménye a Juventusról. Vagyis inkább azt mondanám, hogy annyira érdekel a Juventusról kialakított véleménye, mint a Jugoplastika nevű jugoszláv kosárcsapattal kapcsolatos állásponjta." Zseniális. Január 17-én már arról szóltak a hírek, hogy Baggio határozottan visszautasította a Juventus közeledését. A La Stampa c. napilap négy pontban foglalta össze a játékos döntésének lehetséges motivációit: 1. Nem akar árulóvá válni. 2. A közelgő világbajnokság előtt nem tesz jót a játékának, ha folyamatosan az átigazolásáról szóló pletykákat visszhangozzák. 3. A Milan - amely szintén érdeklődik iránta - magasabb fizetést adhatna, mint a Juve. 4. A Milannál könnyebben érhetne el nagy sikereket. Michel Platini, aki ekkor a franciák szövetségi kapitánya volt, szintén megszólalt a kérdésben: "Baggio iszonyatos pénzbe kerül, 20 milliárd lírába. A helyében én maradnék még Firenzében. Fiatal, nem szabad elkapkodnia a döntést, ráér még csapatot váltani." Február elején már 90 %-os bizonyossággal említették Roberto Baggio érkezését. A Fiorentina drukkerei kezdtek egyre dühösebbé válni, a Lecce elleni hazai meccsen (3-0), február 19-én a klubtulaj, Pontello ellen fordultak: "Baggio velünk van, Pontello a Juvéval" - szólt az egyik kiírás. Eközben a két klub pont arra készült, hogy az Uefa-kupa döntőjében megmérkőzzön egymással: a Juventus május 2-án 3-1-re nyert, az avellinói visszavágó pedig 0-0-ra végződött, így a Juvéé lett a kupa. Május 19-én eldőlt Baggio sorsa, hiszen aláírt a Juventushoz.

Pontello őrjöngve állt az újságírók elé: "Öt órán keresztül tárgyaltam vele és az ügynökével: három éves szerződést kínáltam neki, évi 1 milliárd lírás fizetéssel. Tudják, hogy mit mondott nekem az ügynök, Caliendo? Azt, hogy szerinte Baggio még a jelenlegi kondíciókkal is marad. Aztán meg kiáll a sajtó elé 19 órakor, hogy bejelentse Baggio átigazolását, közben meg a játékos már délután 1 órakor aláírta Luca Montezemolo (az akkori Juve-alelnök - dv.) irodájában a papírokat." Az ár: 16 milliárd líra, amely új világrekord lett. Baggio átigazolásának következménye: a válogatott edzőtáborát körbevették, Firenzét 2 nap alatt feldúlták a Fio-drukkerek. "A rendőrség attól tart, hogy a legrosszabb még csak most jön" Baggio 1990. szeptember 2-án mutatkozott be a Napoli-Juventus Szuperkupa-döntőn. A csapat súlyos, 5-1-es vereséget szenvedett. A vendégek egyetlen gólját Baggio lőtte, és ő játszott egyedül elfogadhatóan a Juvéból. A kaland így kezdődött és tartott öt éven keresztül. Baggio első 10 mérkőzésén 8 gólt lőtt, igaz, ebből 6-ot 11-esből. Az 1990-1991-es szezon katasztrofálisra sikeredett a Juve számára, hiszen a hetedikek lettek, és 27 év után először nem indulhattak el nemzetközi kupában. Egy fontos gól: 1993. április 22-én ezzel a találattal győzött a 1-0-ra Juve Párizsban, a PSG elleni elődöntő visszavágóján Legnagyobb erénye az volt, hogy mindig demonstrálta jelenlétét a pályán. Ha Baggio játszott, valahogy elfelejtette az ember, hogy ez egy csapatsport. Számtalan alkalommal vette vállára a társait, de 3 évnek kellett eltelnie, amíg a csúcsra jutott.

 

Az Uefa-kupa megnyerése során lehengerlő focit mutatott be, megállíthatatlan volt, amelynek egyéni eredménye az 1993-as Aranylabdában öltött testet. A Juventus 1995-ig nem sok sót evett meg a Milan mellett a bajnokságban, de így is csodás dolgokat művelt Baggio: elég csak arra a meccsre gondolni, amikor a San Siróban 3-1-re verték (pont a legyőzhetetlen) Milant, vagy amikor - egy kevés hírverést kapott találkozón - élete egyik legjobbját nyújtva, gyakorlatilag egyedül győzte le az Udinesét a Friuliban (3-0). Egy kevéssé emlegetett, de szintén fontos meccs: 3-0-ás győzelem az Udinese otthonában, 1994. január 2-án. Baggio sarokkal a kapu felé pörgeti a labdát, amely a menteni igyekvő Pellegriniről pattan be Sokan emlegetik együtt az elmúlt 20 év legjobbjaként Baggiót, Del Pierót és Tottit. Pedig Baggio talán egy másik polc: Del Piero és Totti nagyon magasan van, de Roby még eggyel felettük helyezkedik el. Utolsó meccsét a Juvéban az 1994-1995-ös szezon 33. fordulójában, a Parma elleni bajnokavatón játszotta (4-0): zseniális focival búcsúzott. Még a pármai Olasz Kupa döntő visszavágóján ott volt a lelátón, majd bement ünnepelni a társaihoz a lefújás után, de ekkor már mindenki tudta, hogy távozik. Döntése - ha nem is ugyanolyan, de igen erős - hisztériát váltott ki Torinóban, mint öt évvel korábban Firenzében: a szurkolók kérték őt, hogy ne menjen, de már nem volt visszaút. Lenyűgöző statisztikával búcsúzott: 200 mérkőzésen 115 gólt lőtt.

Szólj hozzá!

Velence (olaszul Venezia, velencei nyelvjárásban Venezsia) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye. Az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik, amely két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között húzódik. A szigetvilág valamivel több mint 7 km²-re terjed ki. A „comune” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt -, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé. Közigazgatásilag részét képezi a szárazföldön fekvő Asseggiano, Carpenedo, Chirignano, Dese, Favaro, Malcontenta, Marghera, Mestre, Tessera, Trivignano és Zelarino települése.

velence.jpg

A várost sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel. Velence létrejötte mind a természet, mind az ember munkájának köszönhető, ám a környezeti feltételeket a természeti tényezők alakították ki: a lagúnák és szigeteik a legutóbbi jégkorszak hatalmas folyamáradatainak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggatott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, mely 6–10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. A lagúna a part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A másik részébe viszont bejut a tenger kismértékű apálya és dagálya, és mivel vize együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el. Ez utóbbi az élő lagúna – s ebből született, nőtt ki Velence. A holt lagúna csak tavaszi áradások idején áll víz alatt, míg az élő lagúna egész esztendőben. A középkorban számos apró sziget benépesült s kisebb települések jelentek meg, kolostorokkal, épültekkel. Mára már ezek nagy része egyáltalán nem látható.

Csupán néhány sziget maradt lakott, ahová hajón vagy menetrend szerinti közlekedési eszközökkel lehet eljutni. A lagúnát a Lido és Pellestrina homokzátonyai választják el a tengertől. Három csatornája, kijárata a tenger irányába a Porto di Lido, a Porto di Chioggia és a Porto di Malomocco. A lagúna kiterjedése mintegy 50 km², vize legtöbb helyen sekély. Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit. Míg 1966-ban 200 cm-vel, addig 2000-ben 144 cm-rel emelkedett az átlagos fölé a lagúna vízszintje. Csak egyetlen esztendőben, 1996-ban több mint 100 alkalommal öntötte el a 80 cm-es vagy ennél is magasabb acqua alta („magas víz”) a Szent Márk teret illetve Velence alacsonyabban fekvő részeit. Velence két állandó veszélyforrása ma az eliszaposodás és az acqua alta. A 20. század második felében a környék vegyiüzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése miatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése.

A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés. Velence megmentése szinte évszázadok óta fontos kérdést jelentett a városlakók számára. Nem csupán magát a központot, a történelmi centrumot próbálták védeni, hanem a teljes lagúnarendszer megmentését célozták meg. Csatornák építése A Velence körül épített csatornák egy része a 14-15. századból származik. Az Adriába csak három csatornán engedték be az iszapban gazdag folyók vizét a közelben, s az is állandó ellenőrzés alatt folyt. 1501-ben létrejött egy bizottság, a Magistrato alle Acque, mely máig ellenőrzi a lagúnába jutó iszap mennyiségét. Murazzi A legújabb korig hatásos védekezőrendszert hozatott létre a Köztársaság, amikor 1782-ben felhalmozott isztriai terméskövekből 15 kilométernyi, ún. „murazzi”t, azaz falat alkottak, amely megbízható hullámtörőként működött majdnem 200 esztendőn át. 1966. november 4-én azonban a rendszer felmondta a szolgálatot, s ekkor óriási áradás lepte el a várost.

A történelmi központ 1,40 m magasságig került víz alá. Kormányvédelem Az olasz kormány 1973-ban törvényben rögzítette a város védelmét. 1984-ben e törvény hatályát megerősítették. UNESCO-védelem Velence és lagúnája 1987-óta az I-es, II-es, III-as, IV-es, V-ös és VI-os kritériumok alapján a Világörökség részét képezi. Megmentésére évről évre újabb és újabb ötletek születnek, de eddig még nem tudták megállítani a város süllyedését. Az UNESCO helyi intézménye a Szent Márk tér 63. számú épületében kapott helyet. Mo.S.E.-terv (MOdulo Sperimentale Elettromeccanico) (2003-2014) A Mo.S.E. működési vázlata A: lagúna B: nyílt tenger 1: meder 2: zsilip 3: sűrített levegő 4: kiszorított víz A terv szerint 79 üreges gátmodul láncolata készül el, amelyek együttesen meggátolják, hogy a víz Velence három tengeri bejáratánál Lido–San Nicoló, Malamocco, Chioggia) bejuthasson a lagúnába. A védőláncot alkotó modulok egyenként 20 m széles, 20–30 m hosszú, illetve 4–5 m vastag, üreges fémtartályok. Alaphelyzetben a modulok a tengerfenéken kialakított betonágyazatban fekszenek. Ha a tengerszint a különösen magas dagály és/vagy a széljárás következtében jelentős mértékben emelkedik, akkor a tartályokból sűrített levegővel kinyomják a tengervizet, így azok mintegy 30 perc alatt csaknem függőleges helyzetbe fordulva ideiglenes gátat alkotnak. A magas vízállás elmúltával ismét beengedik a tengervizet a modulokba, amelyek súlyuknál fogva visszafordulnak fekvő helyzetükbe. A rendszer része a lagúna legszélesebb Lido–San Nicoló bejáratánál kialakított mesterséges sziget. „Az 1988-ban született »Mózes-terv« mozgatható (szükség esetén a vízszint fölé magasítható) gátakkal zárná el a lagúnát az Adriától, de ez több milliárd dolláros beruházást igényelne, s a környezetvédők szerint megzavarná a lagúna ökológiai egyensúlyát” – olvashattuk a Britannica Hungarica világenciklopédiában (39.old.). A terv anyagi források miatt váratott magára. Emellett több ellenzője is akadt.

A város lakói évek óta tüntetésekkel kívánják felhívni a figyelmet e projekt megvalósíthatalanságára vagy káros hatásaira. „…a kormány hozzáfogott a Moise (Mózes-terv) nevű velencei árvízvédelmi program megvalósításához, amelynek keretében 78 mobil töltést építenek összesen mintegy 2 kilométer hosszúságban a lagúnák bejárata körül. A munkálatok 2003-ban kezdődtek, és a tervek szerint 2012-ben fejeződnek be. Velencét 1993 és 2002 között több mint ötven áradás sújtotta, s a város 23 centimétert süllyedt a 20. században” – jelentette a National Geographic híradása 2006 decemberében. További a lagúna illetve a műemlékek megmentését szolgáló intézmények: Velence Veszélyben Alapítvány (British Centre, Campo San Luca), Világ Műemlékei Alapítvány (Venezia, Castello 3701.), Centro Europeo di Formazione degli Artigiani (San Servolo szigete). Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották. Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni.

A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E közösség azonban állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie. A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de az urak már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján. Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból. Ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. A 10. században az irányítást a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.

A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a IV. keresztes hadjáratban keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került. 1297-től 1319-ig kialakult a velencei arisztokratikus jellegű államszervezet. A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen. A zsákmány felébresztette a másik hajósállam, Genova irigységét, amely mindeddig eredményesen kereskedelmet folytatott Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence azonban kisemmizte társait, s között megkezdődött a két tengeri köztársaság több mint 100 évig tartó háborúja, melynek 1381-ben a chioggiai csatával szakadt vége, Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma tovább növekedett: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén kezébe jutott a Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, köztük 1406-ban Vicenzát, Padovát, Veronát. 1421-ben hatalma alá került Dalmácia.

Még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania. 1454-ben az öt hatalom, Velence, Firenze, Milánó, Nápoly és a Pápai Állam Lodiban 25 esztendőre békét kötött. A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek: mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is. Több természeti csapás sújtotta a várost, így két tűzvész 1574-ben és 1577-ben. 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte. E csapások sokasága megtörte a Velencei Köztársaságot. A 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait. A köztársaságot Napoléon Bonaparte, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797. május 17-én a hadvezér minden ellenállás nélkül vonult be a városba. A Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. Az 1797-ben megkötött Campo Formió-i béke értelmében Bonaparte tábornok előbb a Habsburg Birodalomnak engedte át Velencét. 1798-ban elhagyva a várost, a francia csapatok kirabolták az Arzenált, elsüllyesztették a hajóhadat, s számos műkincset Párizsba vittek magukkal.

Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Velence visszakerült a Napóleon által kreált Itáliai Királysághoz, azaz a második francia megszállás 1806-tól 1815-ig tartott. A királyság Napóleon mostohafiának, Eugène de Beauharnais alkirálynak uralma alatt állt. Ekkor bezáratták a scuolákat, az ipartestületeket, 48 kolostort és 26 templomot (köztük 49-et teljesen megsemmisítettek). A műkincseket széthordták, jelentős részét pedig elégették, feldarabolták. Napóleon bukása után a város ismét az osztrákok birtoka lett. Ez az időszak bizonyos tekintetben hasznos volt a város fennmaradása szempontjából, a rendezett és szigorú közigazgatás lehetővé tett valamelyes modernizációt (szárazföldi kapcsolat a töltés-híd megépítése révén, gázvilágítás), az osztrák konzervativizmus és az általános pangás, elszegényedés azonban megakadályozta, hogy nagyszabású átalakításokkal változtassanak a város történelmi arculatán. 1848-ban Velencében is népfelkelés tört ki és Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot. Radetzky marsall kitartó, csak a magyar szabadságharchoz hasonlítható hosszúságú ellenállás után 1849. augusztus 21-én végül elfoglalta az élelmiszerkészleteiből kifogyott várost. Velencét az ostrom alatt érte a történelem első légitámadása, személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést – az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.

Velencét 1866-ban, a porosz–osztrák háborút lezáró békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom átengedte az Olasz Királyságnak. A várost az első világháborúban is több száz bombatalálat érte, ám műemlékeiben sok kár ennek hatására nem keletkezett – bár a mai Piazzale Roma autóbusz-pályaudvar és az Autorimessa parkolóház nagy területe éppen az osztrák légitámadások nyomán vált a földdel egyenlővé – ezeket a helyszíneket a második világháborúig mementókét beépítetlenül hagyták. Az 1920-30-as esztendőkben óriási építkezésekbe fogtak, ekkor született hatalmas kereskedelmi kikötője Margheránál, illetve kőolaj-finomítója is. Ezer éves hatalma lehanyatlott bár, ma már a művészek és a turisták kedvelt célpontjává, Veneto régió és Olaszország legkeresettebb természeti-kulturális látnivalójává vált. Gőgös Velence oly kihalt: a téren zenétlen csönd, a báli fény kilobbant. Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant márványokon a hold suhan fehéren. Okeanost ríkatja a kanális. Ő futna örökifjú szenvedéllyel s menyasszonyát csókjával öntené el, de a falakra loccsan zúgva máris. (Eminescu: Venetia, ford. Dsida Jenő: Velencei szonett) A teljes velencei község (comune) lakossága 268 993 fő (2008. május 1.)[2], ebből a „centro storicoban” (a történelmi városközpont, Velence „magja”) 62 000-en, a „terra fermában” (a lagúnán kívüli területek), nagyrészt Mestrében és Margherában 176 000-en élnek. A Padova és Velence által alkotott urbanizált régió lakossága 1 600 000 fő. A történelmi Velence, amely a középkorban 200 ezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. A túlzott turizmus kísérőjelenségeként kialakult magas megélhetési költségek miatt sokan elvándorolnak – az élelmiszer és közszükségleti cikkek ára néha háromszorosa a mestrei szintnek és a kisebb boltok is sorban bezárnak. Egy jobb állapotú, frekventált helyen lévő polgárlakás egymillió eurót is érhet a turisztikai befektetők számára, ezért sok tősgyökeres, például tisztviselői család a szárazföldre költözik és inkább ingázva látja el a munkáját – a megtakarításból pedig jobb életkörülményeket és oktatást nyújt gyermekei számára, akik már nem is térnek vissza a csatornák közé.

A lakosság elöregedése komoly probléma, amelyet a befektetők mohósága is súlyosbít – 2007. tavaszán a város egyik utolsó játszóterét bontották le szállodaépítés miatt, miután a ferences rend csak a templomuk kertjéhez tartozó terület eladásából tudta fedezni a konvent épületének felújítását. A városi baloldali önkormányzata tartós ellentétben áll a Berlusconi-kormányzattal, ami akadályozza a revitalizációs tervek megvalósítását – elsősorban brit karitatív szervezetek támogatásával azonban több fejlesztés is történt az utóbbi években. Régi, elhagyott házak falainak sómentesítése után megfizethető, kisebb alapterületű szociális bérlakásokat alakítottak ki és több épület lagúna által gyakran elárasztott “utcaszintjét” lebegő padlózat beépítésével ismét lakhatóvá tették. (Velence épületei ugyanis 23 cm-t süllyedtek 1890-1960 között az artézi talajvíz kitermelése miatt és így a lakóterületek egy jó része elveszett.) A távlati tervek között infokommunikációs fejlesztői iparágaknak a szigetvárosban történő letelepítése szerepel, ezek ugyanis minimális környezeti terhelés mellett, élőmunkával tudnának jelentős jövedelmet termelni. Valós veszély azonban, hogy a jelenlegi trend fennmaradása esetén a történelmi városmag a természetes fogyás miatt 2050-re elnéptelenedik, “vízi Disneyland” válik belőle. Velence történelme során ellentmondásos kapcsolatban állt a katolikus egyházzal. A lakosság tengeri népekre oly jellemző mély vallásossága ellenére “először velenceinek és csak utána katolikusnak” tartotta magát – ennek demonstrálására a középkori egyházi-világi viszályok során gyakran sor került. A várost a Pápák legalább háromszor átkozták ki bullában, a főtanács (Serenissima Signoria) azonban halálbüntetés terhe alatt arra kötelezte a városi papokat, hogy továbbra is lássák el szakrális feladataikat – cserében megvédte őket a Vatikán által emelt vádaktól.

A város hatalmának a lepantói fényes győzelem ellenére megindult gyors hanyatlását jelzi, hogy a Szent Inkvizíció képviselői 1592-ben fényes nappal, a Canal Grande partjáról hurcolták el Giordano Bruno-t, a nyolc évvel később máglyán megégetett zseniális filozófus-szerzetest. A barokk korban Velence vallási-morális tartása már annyira meggyengült, hogy Casanova gyakran apácákkal bonyolította le szexuális kalandjait. Velence kegyura a korai középkorban a torcelloi püspök, később a gradói pátriárka volt, ma az ún. Trivenetoi püspökség és a Velencei patriarchátus egyházi körzetébe tartozik – a jelenlegi pátriárka 1970 óta Patriarca Angelo Card. Scola (Malgrate (Lecco), 1941) A város területén belül jelenleg 38 parókia található, a 11. századtól folyamatosan 70 épült ki, számuk mára azonban jelentősen lecsökkent. Mintegy 100-ra tehető a katolikus egyház épületeinek száma a történelmi belváros hat negyedében. Ennél korábban jóval több is létezett, de a napóleoni megszállás idején sokat leromboltak, megszüntettek. A velencei patriarchátus a 20. században három pápát is adott a katolikus egyháznak. A városból vagy annak környékéről származó egyházfő viszont több is vezette a Pápai Államot. A város hosszú ideig a zenei élet rangos képviselőinek otthona volt, miután Ottaviano Petrucci találmánya nyomán a 16. század elején a városban létesültek Európa első kottanyomdái. A velencei kereskedelmi és politikai hatalom 17. századi hanyatlásával még inkább előtérbe került a luxus és szórakoztató-kulturális tevékenység, itt került színre az egyik első opera, Claudio Monteverdi (1567-1643) Proserpina elrablása (Proserpina Rapita) című műve. A város leghíresebb zeneszerzője kétségkívül az olasz barokk kimagasló egyénisége, Antonio Vivaldi (1678-1741) volt.

Sok neves zeneszerző mutatta be első darabját a ma is jelentős Gran Teatro La Fenice operaházban, például Giuseppe Verdi (1813-1901), Gioacchino Rossini (1792-1868) vagy Igor Sztravinszkij (1882-1971). Az idős Richard Wagner élete utolsó évét Velencében töltötte, 1883. februárjában gondolája fedélzetén érte a halál. A város ma is hű zenei hagyományaihoz, ezt azonban árnyalja a sok kommersz, turisztikai jellegű esemény, például a Canal Grandén éjszakánként végighajózó szerenád (szalonzenekar). Carlo Goldoni, miután 1747 után végleg az irodalom mellett döntött, Girolamo Medebac színtársulatához csatlakozott Velencében. 1748–53 között a Medebac vezette Sant’Angelo Színház írójaként dolgozott. Ellenfele ekkoriban a szintén a Köztásaságban élő Pietro Chiari és az igen népszerű Carlo Gozzi volt. 1753–1762 között Goldoni a Francesco Vendramin féle San Luca Színház társulatának írt. Vivaldi és Galuppi librettóival a zenés komédiát az író e városban európai szintre emeli, kialakítja a vígjáték polgári, realisztikus szemléletmódját, színházi reformját, s megalkotja a polgári vígjátékot mint műfajt. Velence központja, amelynek – ahogy Petrarca írta – „nincsen párja a földön”. 56-82 méter széles, 175 méter hosszú a világ legszebb tereként is nevezett hely, amely sok történelmi esemény színtere is volt. Három oldalról középületek veszik körül. Ma is a város életének centruma. Látnivalói : Velence, Szent Márk tér a székesegyházzal Szent Márk-székesegyház (Basilica di San Marco): Velence legismertebb, leghíresebb látnivalója. 882-ben alapított csodálatos díszítésű épület, mely elemeiben, formavilágában megőrizte a bizánci építészet hagyományait. Tetején öt hagymakupola nyúlik a magasba. Mind kívül, mind belül márvánnyal, mozaikkal, faragásokkal ékesített alkotás. Restaurálása már a 16. században megkezdődött. Campanile: a Szent Márk-székesegyház bejáratával szemben magasodik 98,6 méter magas harangtornya. 888-912 között épült eredetije, mely 1902-ben összeomlott.

A téren tartózkodók nem sérültek meg. 1912-ben avatták azt a téglatornyot, melyet ma láthatunk. Loggetta: A torony alatt helyezkedik el Sansovino munkája, a carrarai fehér márványból, isztriai kőből és porfírból készült épület. Bronzkapuját Antonio Gai készítette a 18. században. Zászlórudak: a templom előtt álló zászlótartók 1571-ből származnak, Leopardi művei, melyek bronztalapzaton helyezkednek el. Prokuráciák: A teret körbeveszik a templom prokurátorainak, a legmagasabb állami méltóságoknak épült prokuráciák, melynek részei a Régi Prokuráciák (Procuratie Vecchie) és az Új Prokuráciák (Procuratie Nuove). Óratorony (Torre dell’Orologio): Jobbra a bazilikától az 1496-ban emelt Óratorony magasodik, ez 2005-2006-ban felújítás alatt állt. A torony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceriára vezet. Építésének idejében csodaszerkentyűként tartották számon. Mutatja az időt, a holdfázisokat és a nap haladását az állatövekben. A Pátriárka palotája: A székesegyház mellett áll a Pátriárka palotája. A 20. században három pátriárka került Szent Péter székébe. Közülük kettőre márvány tábla emlékezik a Palota bejárata mellett. A Szent Márk tér folytatása a tenger felé nyitott Piazetta, melynek hossza 97 méter, szélessége 41-48 méter. A tér egyik oldalán a Libreria épülete foglal helyet. Vele szemben a Dózse-palota fala terpeszkedik. A két épület között két oszlop magasodik. A Dózse-palota háta mögött áll a Prigione, mellyel a Sóhajok hídja jelent összeköttetést. Dózse-palota (Palazzo Ducale): a dózse lakóhelye és az állam hatalmi központja volt több száz éven keresztül. Már a 9. század óta ezen a helyen, bár korábbi épületekben laktak a dózsék. A mai építését 1340-ben kezdték el, s 1420-1440 között fejezték be. A Libreria a Dózse-palotával szemben áll, 1537-ben Jacopo Sansovino kezdte meg építését, melyet Scamozzi fejezett be. A reneszánsz épület isztriai kőből készült római klasszikus stílusban. Ma könyvtár és archeológiai múzeum. Mennyezetét Tintoretto, Tiziano és Veronese képei díszítik. Szent Teodor és Szent Márk oszlopa (Colonne di San Teodoro e di San Marco): 1172-ben sikerült a magasba emelni a két oszlopot, melyen a két szent szobra látható. Mindkettő másolat. Prigione: a Dózse palota háta mögött, annak folytatásaként épült fehér falú börtön, Antonio Contino mester emelte a 16. század végén. A Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri) nem más, mint e börtönt és a Dózse-palotát összekötő híd, amelyet ugyancsak Antonio Contino épített 1600-ban, isztriai kőből. Nevének elterjedése Lord Byrontól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet többek között a költőnek s Victor Hugo-nak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon.

Szólj hozzá!

A korai román korszak még merít a bizánci kultúrából, különösen a templomépítészet terén. Az érett román stílus tipikus építményeit az északi területeken fedezhetjük fel (például San Zeno Maggiore Verona, Ferrarai dóm.) A déli vidékeken még befolyásolja az építkezéseket a bizánci és az arab hatás (Palermói dóm). Az itáliai gótikában a késő román és a kora reneszánsz elemek vegyülnek, ekkor épült a firenzei Santa Croce, a milánói dóm. Különleges ötvözete a gótikának a velencei, amely keleties elemeket sorakoztat fel (Doge-palota, Ca’d'Oro). A 16. század elejétől bontakozik ki a reneszánsz, építészetének első központja Firenze, kiválósága Filippo Brunelleschi (1377-1446) alkotásaival. Az építészet elméletét Leon Battista Alberti (1404-1472) vetette meg. Míg Velencében a Lombardo család, addig Lombardiában Donato Bramante (1444-1514) képviselte a korai reneszánsz stílusát. Az érett reneszánsz korszak építészetének is meghatározó képviselőjeként lépett fel Michelangelo Buonarotti (1475-1564) Firenzében (Medici-kápolna). Vicenza – Velence területén Andrea Palladio (1508-1580) összegezte a reneszánszot villáival, templomaival.

loren.JPG

 

A következő nagy korstílus, a barokk központja azonban már Róma lett, az első ilyen jellegű épület az Il Gesù temploma volt. A stílus képviselői Giacomo della Porta, Lorenzo Bernini (1598-1680), Francesco Borromini (1599-1667), Carlo Maderno, Domenico Fontana. Velence városa e korszakban Baldassare Longhena épületeinek sokaságával gazdagodott. A 19. században Itália elveszítette vezető szerepét a művészetek, így az építészet mezsgyéjén s főképp az eklektika és a neoreneszánsz stílus követőivé váltak alkotói. A szobrászattal egyidejűleg kezdett kifejlődni az ókeresztény művészetből, de először merevség, élettelenség jellemezte. A XI.században a montecassinói apát a lehanyatlott mozaikfestészet újjáteremtésére művészeket hozatott Bizáncból, akik aztán Velencében, Salernóban, Monrealéban és Palermóban dolgoztak. A művészi önállóság kezdeteivel a XIII.század vége felé találkozunk Cimabue és Duccio di Buoninsegna munkáiban, ők alakjaikba már némi mozgékonyságot és életet öntöttek. Giotto di Bondone tekinthető az olasz festészet első mesterének, ki a természethez közelebb álló, realisztikus modorban dolgozott, s magának a festészetnek technikáját is javította (temperafestés). Hatását egész Itália érezte, s a XIV.századi olasz festők többé-kevésbé Giotto utánzói és továbbfejlesztői lettek. A XV.században új fordulatot vett az olasz festészet: az alakrajzot a természet után kezdték készíteni, a festőanyagot pedig lágyabb, egyöntetübb ábrázolásra alkalmasabbá tették.

Az első lépést a magasabb tökély felé a firenzei Paolo Uccello tette meg, aki a vonaltávlattal foglalkozott, de őt jóval felülmúlta korának három legtehetségesebb művésze: Masaccio plasztikussá tette alakjait, Fra Filippo Lippi az életet a valóságnak megfelelően törekedett ábrázolni és Fra Angelico a kedélyvilágot jelenítette meg alakjaiban. Másfelől a festészet fő törekvését a természet valsághű ábrázolására és a technika kiművelődésére fordította, ide tartoznak: Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Cosimo Rosselli és Alessio Baldovinetti, de mindnyájukon túlmutató Benozzo Gozzoli és Domenico Ghirlandaio művészete. Ugyanebben a korban kezdté tanulmányozni a meztelen testet és az anatómiát, élenjártak e téren Andrea del Castagno, Antonio Pollajulo, Andrea del Verocchio illetve Luca Signorelli. A padovai Andrea Mantegna természetességre és történelmi hűségre törekvő műveiben látszanak anatómiai, perspektivai, történelmi ismeretei. A velencei Giovanni Bellini, az umbriai Pietro Perugino és Francesco Francia festményein mély vallásos érzelem tapasztalható. A XVI.század elején hat kiváló mester lépett fel, kik egyúttal korszakot is alkottak a művészet történetében: Leonardo da Vinci anatómiai jártasságával s éles megfigyelő tehetséggel a rajzot a művészi befejezettség soha utol nem ért magaslatára fejlesztette. A mozdulatok élénkségét és a formák változatosságát Michelangelo vitte be a festészetbe, amely Raffaello Sanzio műveiben megnemesül az ideális felfogástól, s egyben az élet és valószerűség hű ábrázolásává is lesz. Hozzájuk sorakozik Correggio, kinek technikája és színezése sok tekintetben páratlan és különösen alkalmas arra, hogy a meztelen testnek lágyságot adjon.

A velencei Giorgione a kompozícióban élénkségre és kifejezésre törekedett. Nyomába Tiziano Vecellio lépett, ő erőt öntött alakjaiba, s egyúttal a ragyogó kolorit valódi mestere volt. A XVI.század közepétől az olasz festészet hanyatlásnak indult. Csak a velencei iskola tartotta fenn a művészet magas színvonalát, legjelesebb tagjai Tintoretto és Paolo Veronese, a legnagyobb dekoratív festők egyike, a sokoldalú Jacopo Bassano, aki csendéleteket és tájképeket is festett. A naturalisták feje és jeles mestere Amerighi da Coravaggio volt. A többiek fölött messze kimagaslott Tiepolo, kinek művészete az Olasz festészet fénykorára emlékeztetett. A távlati festészetben Grimaldi (il Bolognese) s a velencei Canaletto, s tanítványa Francesco Guardi még ma is utolérhetetlenek. A zsánerfestészetben Aniello Falcone, Michelangelo Cerguozzi, Giovanni Benedetto Castiglione és Mario de’ Fiori jeleskedtek. A XVIII.századi olasz történeti festők közül csak Pompeo Batoni emelkedett ki. Önmagából indult és önállóan fejlődött tovább a nápolyi iskola (Domenico Morelli s a két Palizzi), amely az erőteljes realizmusnak hódolt. A 6. század után a félszigeten a szobrászat hanyatlásnak indult, így a 11. század elején mind a technika, mind a formaérzék merev, élettelen és konvencionális. A tulajdonképpeni olasz szobrászat a 13. század közepén kezdődik, Niccolo Pisano (megh. 1278) tevékenységével kezdődik, ki az alakjaiba életet lehelt. Fia, Giovanni Pisano szobraiba több temészetességet és szenvedélyt vitt, míg Andrea Pisano a gyöngédebb és egyszerűbb formák felé nyúlt. A frienzeieken kívül még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Észak-Olaszországban.

A természet tanulmányozása s utánzása még jobban megnyilatkozik a 15. század toscanai művészeiben, kik ezáltal a szobrászat önálló fejlődését is biztosították Jacopo delle Quercia, Lorenzo Ghiberti, Doantello jártak élen a szobrászatban. Luca della Robbia az antik felé hajlott, ő teremtette meg a terracotta szobrászatot, amelyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrász, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea del Verocchio és Antonio Pollajuolo, inkább Donatello naturalisztikus irányát követte. Luca della Robbia tanítványai: Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano…Az olasz mesterek közül említésre méltó még a velencei Alessandro Leopardi (+1521) és a padovai Andrea Riccio (+1532). A korabeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszítésére szorítkozott, de lassan az allegóriát, a mitológiát, a történelmet is méltatni kezdték. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea s Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. Mindannyiukat felülmúlta Michelangelo Buonarroti, kinek a természetes nagyságot meghaladó, mesterien faragott emberalakjai mély anatómiai ismeretekről, jellemábrázolási képességről tesznek tanuságot. Munkájában tanítványai, Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; követői voltak: Guglielmo della Porta, Benvenuto Cellini, Niccolo Pericoli (Tribolo). Művészete uralkodott sokáig: a bámulatos formaérzék és technika, a dekorativ hatás. Csak a 16. század utolsó negyedében hozott új irányzatot a szobrászatba Giovanni da Bologna. A 17. századiak az erősebb hatást keresték, a festői stílusba mentek át, fő képviselői: Alessandro Algardi, Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigorú tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megeremtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorwaldsen nyomdokain halad. Eredeti tehetségek voltak Lorenzo Bartolini, Pompeo Marchesi, a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl,

Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti, Barzaghi, Dupré, Fedi. A 19. századi modern olasz szobrászatban a naturalizmus hatalmas lökést adott a művészetnek, monumentális emlékszobrok, síremlékek keletkeztek, majd a verizmus áramata jelentkezett. A Római Birodalom felbomlásától a 16. századig jórészt a latin volt az irodalom nyelve Itáliában. A városállamok létrejötte, demokratizmusa viszont hozzájárul az olasz nyelvű irodalom kialakulásához és gyors fejlődéséhez. Jelentős volt az Észak és Közép-itáliai vallásos költészet is, amelynek két jelentős alakja: Assisi Szent Ferenc (Giovanni Bernardone, 1181-1226) olasz vallási reformer, költő Naphimnusza révén lett ismert. Jacopone da Todi (1230-1306), laudákat írt, himnuszokat szerzett. A 13. században Marco Polo (1254-1323) emlékirataival tűnt fel, ezt az alkotást fordították le saját korában a legtöbb nyelvre. Az olasz irodalom világirodalmi szintre emelkedése Dante, Bocaccio, és Petrarca nevével függ össze. Dante Alighieri (1265-1321) a középkor és a reneszánsz határán állt. Főműve az Isteni színjáték (Divina Commedia, 1307—1320), középkori vallási elképzeléseken alapul, de részleteiben már humanista értékek hirdetője. E művével a toszkán nyelv az irodalmi olasz nyelv alapjává vált. Francesco Petrarca (1304–1374) az első humanista, Daloskönyve révén ismert, koszorús költő. Giovanni Boccaccio (1313–1375) az olasz és európai novellairodalom mestere, Dekameron (1348-55) című novelláskötete egyedülálló. A 16. század irodalmának két kimagasló egyénisége az eposz műfajának kezdeményezője Ludovico Ariosto (1474–1533) Örjőngő Roland illetve Torquato Tasso (1544-1595) a Megszabadított Jeruzsálem (1575) című alkotásával. A 18. században Carlo Goldoni (1707-1793) velencei komédiaíró tűnik fel a vígjáték és a színház megújításával. A drámairodalom kimagasló alakja a a 19-20. század fordulóján Luigi Pirandello (1867-1936) volt. A 20. században a neorealizmus képviselői, főleg Alberto Moravia (Pincherle) (1907-1990 ) említésre méltó, míg az avantgárd áramlatok terén a futurizmus Filippo Tommaso Marinetti (1876-1944) programja által jutott vezető szerephez. A hermetika képviselői közül Giuseppe Ungaretti (1888-1970) az irányzat legreprezentatívabb alakja. A posztmodern olasz irodalom vezéregyénisége Umberto Eco (1932-). A filmtörténethez Olaszország két jelentős irányzattal is hozzájárult. A verizmus a némafilm korában gyökerező stílus volt, amely ragaszkodott a természetszerű beállításokhoz. A II. világháború után egész Európa filmművészetére nagy hatást gyakorolt az olasz neorealizmus. Az olasz új hullám nagy rendezői Federico Fellini (1920-1993), Michelangelo Antonioni (1912-2007), Pier Paolo Pasolini (1922-1975).

lazio.jpg

 

Az olasz filmcsillagok névsorából kiemelkedik Anna Magnani, az egyetemes filmtörténet tehetsége Sophia Loren (1934), a szépségével hódító Gina Lollobrigida (1927) és a sokoldaú jellemábrázolás mestereként ismert Marcello Mastroianni (1924-1996). A 90-es évek nagy filmsikerei Giuseppe Tornatore és Roberto Benigni nevéhez fűződnek. Itália alkotó- és előadóművészei elsősorban az opera terén nyújtottak magas teljesítményt. Híres klasszikus zeneszerzők: Antonio Vivaldi (1678-1741), Gaetano Donizetti (1797-1848), Giacomo Puccini (1858-1924), Gioacchino Rossini (1792-1868), Giuseppe Verdi (1813-1901). Az előadóművészek között Luciano Pavarotti (1935-2007) és Andrea Boccelli népszerűsíti a klasszikus zenei műfajokat. A dallamos, esetenként szentimentális olasz könnyűzene az 1960-as években egész Európában népszerű volt. Néhány jelentős képviselője: Domenico Modugno, Vico Torriani, Adriano Celentano, Gianni Morandi, Gigliola Cinquetti, Rita Pavone. Az 1980-as években az ún. italodisco stílussal Olaszország egy időre ismét meghatározta a zenei divatot. E műfajban Sabrina Salerno, Ken Laszlo, Mike Mareen és Den Harrow tartoztak Európa-szerte a legnépszerűbbek közé. Az olasz konyha ezerszínűsége földrajzi helyzetéből adódik. Egységes olasz konyháról, mint olyan, nem beszélhetünk, mivel Olaszországban nagyok a földrajzi távolságok és az éghajlati különbségek, így a mezőgazdaság eltérő ágazatai fejlődtek ki. Az olaszok napi étkezésére az olcsó tésztaételek (pasta) jellemzőek. Olaszországban gyárilag több száz félét készítenek. Ma már az országhatáron túl is elterjedt a spagetti, a makaróni, a lasagna, a canelloni, a tortellini, és a tagliatelle. A tésztákat vagdalt húsokkal, mártásokkal, pestoval, zöldségekkel, gombával, felvágottakkal, hallal variálják, de feltétként használnak kagylót, rákot, tojást vagy füstölt szalonnát is. Különleges olasz specialitás a világszerte elterjedt pizza, amelyet gombával, sonkával, zöldséggel, tenger gyümölcseivel, hallal készítenek, majd a tetejére reszelt sajtot tesznek. Desszertek közül olasz földön készül a világhírű olasz fagylalt (gelato), amelyet itáliai cukrászok találtak fel. Az olasz itallapokon a bor foglalja el a legelőkelőbb helyet, az itáliai szőlőfajták többségét az igencsak borkedvelő rómaiak telepítették (és szorgosan fogyasztották a nedűt). Ismertek ezenkívül még a vermutok, mint a Cinzano, a Martini, és más aperitifek, mint a Campari. Jó minőségű törkölypálinka a grappa. Az olaszok erős eszpresszó kávéja világszerte elismert és nagy népszerűségnek örvend. Olasz földről terjedt el a capuccino is. Földrajzi tájegységek szerint:

A kontinentális klímájú észak-olaszországi régiókban kukoricát és rizst termesztenek. Az Alpok lejtőin szarvasmarhát és sertést tartanak. Konyhaművészetük a megtermelt alapanyagokból dolgozik, így étkezésük alapvetően jellemző a polenta, a rizs, a marhahús és a tejtermékek. Piemonte gazdag szarvasgomba lelőhely, Lombardiában gyártják a gorgonzola sajtot, Friuli–Venezia Giuliában készül a San Daniele sonka és Emilia–Romagna specialitásai a balzsamecet, a pármai sonka és a parmezán. A déli országrészben a mediterrán éghajlat az uralkodó, így annak jellemző növényeit használják étkezésük során. Sok zöldségfélét, paprikát, paradicsomot és tökféléket fogyasztanak. Közkedvelt és az ételkészítésnél elmaradhatatlan az olívaolaj. A tengerből sok halat, rákot és egyéb tenger gyümölcseit nyernek ki, így ezen alapanyagoknak széles felhasználási módja alakult ki. Állattenyésztésükre a bárány jellemző, amely számtalan étel alapjául szolgál. Campaniából vált világhíressé a pizza, Szicíliából a fagylalt és Pugliából a peperoncino. Szinte minden étkezésnél fogyasztanak valamilyen tésztafélét, északon általában friss, házilag készítettet, délen a száraztészta elterjedt. Ezen kívül minden régiónak megvan a kedvelt tésztaféléje, mint például Pugliában az orecchiete és Abruzzoban a maccheroni alla chitarra. Olaszországban több mint 100 féle tésztát gyártanak. A labdarúgás a fő nemzeti sport: az olaszok ismertek a labdarúgás iránti rajongásukról. Olaszország nemzeti válogatottja négy alkalommal nyert világbajnokságot: 1934-ben, 1938-ban, 1982-ben és 2006-ban. Az UEFA 5*-os stadionjai az országban: a San Siro és a Stadio Olimpico. A legsikeresebb labdarúgóklubok az AC Milan (Milánó), az Inter (Milánó), a Juventus FC (Torino), az AS Roma (Róma), az SS Lazio (Róma). A Scuderia Ferrari tizenhat konstruktőri világbajnoki címével a jelenlegi legeredményesebb Forma–1-es csapat. Az istálló az 1960-as évek elején, majd az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején és 1999-től 2004-ig volt igazán sikeres. A Ferrari pilótái a Forma-1 első éveiben, amikor még nem volt konstruktőri világbajnokság, 1951 és 1956 között több egyéni világbajnoki címet nyertek. Szintén sikeres volt a sportág első éveiben az Alfa Romeo. A Minardi és utódcsapata, a Toro Rosso szintén olasz csapat. Olaszország neves autóversenyzői közé tartozik Nazzaro, Cagno, Vincenzo Lancia, Antonio Ascari, Giuseppe Campari, Brilli Peri, Mario Umberto Baconin Borzacchini, Luigi Fagioli, Bordino, Giulio Masetti, Tazio Nuvolari, Achille Varzi, Biondetti, Alberto Ascari, Luigi Villoresi, Piero Taruffi, Luigi Musso, Eugenio Castellotti, Giancarlo Baghetti, Lorenzo Bandini, Ludovico Scarfiotti, Luciano Bianchi, Arturo Merzario, Michele Alboreto, Riccardo Patrese, Mauro Baldi, Jarno Trulli, Giancarlo Fisichella, Emanuele Pirro, Ivan Capelli. Olaszországban egy évben kétszer is megfordult a mezőny. A hagyományos Olasz Nagydíjon, ami az őszi program része, valamint 2006-ig Imola volt az “európai szezonnyitó”, mert ekkor tértek vissza Dél-Amerikából vagy Ázsiából (Dél-Afrikából) az öreg kontinensre. Ezt az eseményt San Marinói Nagydíjnak keresztelték el. Az országban egy nyári és két téli olimpiát tartottak.

Az első az 1956-os téli olimpia volt az alpesi Cortina d’Ampezzo városában. Négy évvel ezután Rómában tartották a nyári olimpiát. Legutoljára a 2006-os torinói téli olimpiát rendezték meg az országban. Olaszország összesen 190 arany, 158 ezüst, és 174 bronzérmet szerzett a nyári olimpiai játékokon. A legsikeresebb sportág a vívás, amelyen összesen 107 érmet szereztek. A téli olimpiákon 36 arany-, 31 ezüst- és 34 bronzérmet szereztek. A legsikeresebb sportág az alpesi síelés. Capodanno – január 1. (Újév napja) Epifania – január 6. (Vízkereszt) Az Olasz Egység Napja – március 18. (1861) (nem hivatalos munkaszüneti nap) Festa del Santo Patrono (Velence) – április 2. (Szent Márk ünnepe) Venerdi Santo – Nagypéntek (nem hivatalos munkaszüneti nap) Pasqua – Húsvét Lunedi dell’Angelo – Húsvéthétfő Festa della Liberazione – április 25. A Felszabadulás Ünnepe, 1945-ben a második világháborús harcok vége Olaszországban, Nemzeti Ünnep Festa del Lavoro – május 1. (A munka ünnepe) Festa della Repubblica – június 2. A Köztársaság Napja (1946-ban ezen a napon az olaszok népszavazás útján döntöttek a köztársaság mellett). Június 2. Garibaldi-emléknap is: 1882-ben ugyanezen a napon hunyt el a híres olasz szabadsághős. Festa del Santo Patrono (Firenze) – június 24. (Keresztelő Szent János ünnepe) Festa del Santo Patrono (Róma) – június 29. (Szent Péter és Pál apostolok ünnepe) Assunzione – Ferragosto – augusztus 15. (Szűz Mária mennybemenetele) Festa del Santo Patrono (Nápoly) – szeptember 19. (San Gennaro) Tutti i Santi – november 1. (Mindenszentek ünnepe) Festa del Santo Patrono (Milano) – december 7. (Szent Ambrus) Immacolata – december 8. (Szeplőtelen Fogantatás ünnepe) Natale – december 25. (Karácsony) Santo Stefano – december 26. (Karácsony, Szent István napja)

Szólj hozzá!

Farkasordító hideg van még mindig, rendhagyó módon hétközi meccsünk sincs, így az egyszeri blogger is bevackolja magát otthonra, elmerül az emlékeiben és megpróbál napsütést csalni saját szívébe. Nem véletlen, hogy Karesz az Aranylabdásainkat hívta segítségül, ma pedig egy lehetetlen vállalkozás szemtanúi lesztek, összeállítottam az elmúlt 25 év legjobb 11-ét. A blogot eddig is erősen átítatta a szubjektívitás, azonban egy ilyen akciót szinte képtelenség elfogulatlanul véghezvinni. Hajtás után nosztalgiázunk egy nagyot és békés vitára hívunk titeket, hogy megtudjuk, szerintetek kinek lenne ott a helye a virtuális csapatban. Az, hogy ki kerüljön be egy álomcsapatba, mindig szubjektív, esetükben pedig komolyabb tülekedés a 11 helyre, mint amikor megnyitották az első mekit Pesten. Ezért nem tudtam ellenállni a kísértésnek és gyúrtam két csapatot is, ezen kívül, hogy valamennyit könnyítsek a helyzetemen, néhány szempontot is összeszedtem: ugyan virtuális csapatról van szó, de fontos, hogy olyan formációt válasszak, amivel játszottunk és olyan típusú játékosokat tegyek be az adott posztra, ami azt megköveteli.

Ezen kívül legyen valaki bármekkora tálentum, elsősorban a Milanban mutatott játéka a mérvadó, így Ronaldo vagy Baggio nem férhetett a legjobbak közelébe. A fentiek alapján Ancelotti korszakalkotó rombuszával áll fel virtuális csapatunk, lássuk a medvét, vitára fel! Sebastiano Rossi (330 meccs/0 gól): 1990-ben került Milánóba, előtte a Cesenaban pallérozódott. Rossi állt minden idők legjobb védelme mögött hosszú éveken keresztül és ugyan közel sem volt a világ legjobbja, amit jól mutat, hogy a válogatottban nem is lépett pályára, de a legfontosabb feladata a kiegyensúlyozottság volt, ennek pedig szinte tökéletesen megfelelt. 1993. december 12-e és 1994. február 27-e között 11 meccsen keresztül nem kapott gólt, így 929 góltalan perccel még mindig csúcstartó a Serie A-ban. Mauro Tassotti (583/10): Tassotti 1980-ban, 20 évesen igazolt Milánóba a Lazioból, és a legnagyobb védelmek legnagyobbikának volt a jobb hátvédje. 1994-ben a Barca leigázásakor Baresi távollétében ő viselte a kapitányi karszalagot, így ő emelhette magasba a legnagyobb prezstízsű trófeát. Immár 10 éve a Milan assistant managere, Ancelotti után Leo és Allegri is úgy érezte, hogy nélkülözhetetlen. Franco Baresi (719/33): A Kapitány, az elegancia megtestesítője, minden idők legjobb középhátvédje, a poszt írójának valaha volt kedvenc játékosa és még sorolhatnánk. Egész pályafutását a Milanban töltötte, akkor sem hagyta el a csapatot, amikor azt visszasorolták a másodosztályba, és akkor is maradt, amikor alanyi jogon sikerült kiejtenünk magunkat. Szerencsés vagyok, hogy karrierje jó részét láthattam, igazi példakép, jelenleg a Milan fiataljaival foglalkozik, a virtuális csapatunk kapitánya. Játékos pályafutása végén a Milan visszavonultatta a 6-os mezt, így örökké emlékezni fogunk a legeslegnagyobbak egyikére. Alessandro Nesta (291/9): Nesta Baresi örökségének, így tanári eleganciájának, példátlan helyezkedésének, játékintelligenciájának méltó utódja, a Kapitányhoz hasonlóan korának etalon védője. 2002-ben, 26 évesen jött a Laziotól, ha a rómaiak akkor elnöke, Sergio Cragnotti nem adósítja el klubját, valószínűleg sohasem játszott volna nálunk, de így csak áldani tudjuk az eget, hogy immár 9. éve Milánóban ápolja az olasz védők legszebb hagyományait.

Paolo Maldini (902/33): Baresi volt a tökéletes Kapitány, a legnagyobbak egyike, Maldini pedig folytatta, amit Franco elkezdett. Az elegancia, a tökéletes ütemérzék és az alázat ugyanúgy jellemezte, ő is Milánóban töltötte egész karrierjét, ráadásul fizikailag is hibátlan volt. 16 és fél évesen mutatkozott be a felnőtt csapatban és még 40 éves kora felett is rendszeresen a csapat egyik legjobbja tudott lenni. 7 scudettot nyert, 5 BL-t, összesen 8 döntőben játszott és ő a Milan történetének másik játékosa, akinek visszavonultatták a mezét. Amennyiben egyik fia úgy folytatná a családi hagyományt, mint Paolo tette azt Cesare örökségével, megkapná a legendás 3-as mezt. Frank Rijkaard (201/26): A három holland közül Rijkaard érkezett legkésőbb a csapathoz, 1988 és 1993 között játszott nálunk, és vitathatatlanul korszakának legnagyobb kőzéppályásainak egyike. Fizikálisan és technikailag is tökéletesen képzett volt, támadásban is egészen fantasztikus dolgokra volt képes amellett, hogy a védekezésből is kivette a részét. Gennaro Gattuso (451/9): Minden középpályára kell egy harcos, Gattuso pedig minden bizonnyal William Wallace leszármazottja lehet, nem véletlenül játszott Skóciában egy évet. Korábban már értekeztünk róla, így most csak annyit jegyeznénk meg, hogy amíg vannak ilyen elszánt, életünket-és-vérünket spílerek a csapatban, addig biztosak lehetünk benne, hogy a társaság az utolsó leheletéig küzd. Ruud Gullit (171/56): Eljutottunk az Aranylabdás-szekcióhoz is. Gullit volt a modern középpályás egyik megtestesítője. Fizikai ereje hihetetlen dinamizmussal párosult, technikailag csodálatos volt, Rijkaarddal és Van Bastennel tökéletesen megértette magát a pályán. 1987 és 1993 között boldogította a Milanistákat, majd a ’94-95-ös szezonra még visszatért, de ekkor már csak kevesebb, mint 10 meccset kapott, Aranylabdáját 1987-ben kapta. Ricky Kaká (270/95): Isten tiszteletbeli gyermeke a 2003-as BL-diadal után érkezett Milánóba, az öregedő Rui Costa cseréjének/utódjának. Olyan jól sikerült a bemutatkozása, hogy fél év alatt teljesen kiszorította a portugált és a Serie A játékosainak szavazatai alapján ő lett az év külföldi játékosa. Amikor megkérdezték a luzitán játékmestert, nincs-e baja azzal, hogy a fiatal Kaká miatt a kispadra került, focistáktól szokatlan módon elmondta, hogy szerinte is jobb a brazil és egyetért Ancelottival, hogy Ricky kezd. Utána BL-győzelem, a BL legjobb játékosa, Aranylabda 2007-ben és mindvégig alázatos, csapatjátékos maradt.

Van Basten (201/124): Ha Baresiről és Maldiniről elmondtuk, hogy a tökéletes védő megtestesítője, akkor a tökéletes középcsatár szinonímájaként beszélhetünk az Utrechtben született csodáról/ gólgyártóról, háromszoros Aranylabdásról (1988, 1989, 1992). Mindent tudott, kétlábas volt, kiváló fejjáték, hihetetlen technikai képzettség, hogy mást ne mondjunk az ollózást ő honosította meg a futballban. Előtte is próbálkoztak ezzel többen, de rendszeresen és sikeresen tőle láthattuk ezt a csodálatos mozdulatsort először. Legnagyobb erénye azonban az, hogy mindig a leghatékonyabb megoldást választotta, akkor passzolt amikor kellett, akkor lőtt, amikor az volt a legjobb megoldás és akkor cselezett, amikor nem volt annál jobb opció. Mindenkinek van olyan kedvence, akiről azt gondolja, hogy nem látott nála jobbat, nekem Van Basten az alfa és az omega, a tökéletes játékos megtestesítője, akinél jobbat valószínűleg soha nem fogok látni. Andrij Sevcsenko (322/175): 2004 Aranylabdásának nem sok kellett volna ahhoz, hogy minden idők legeredményesebb góllövője legyen. Ha 2006-ban nem lép le, kevesebb, mint 50 gól kellett volna Nordahl rekordjához. Ez nem jött össze, de az isteni Marco visszavonulásakor nem gondoltam volna, hogy csak pár évet kell várnom egy hozzá mérhető játékosra, aki ugyanúgy mindent tudott, mint a holland, aki ugyanúgy a leghatékonyabb megoldásokat választotta, aki ugyanolyan alázatos volt. A Juve ellen lőtt káprázatos gólját nem tudom elégszer megnézni, 2003-ban pedig ő lőtte a mindent eldöntő tizenegyest a BL-döntőben. Edző: Fabio Capello: Először ideiglenesen 5 meccsre kapott szerepet a Milan padján 1987-ben, majd 1991 és 1996 között mindent megnyert, 4 scudetto, BL cím és az irányítása alatt tudtunk le 58 meccset veretlenül 1991 májusa és 1993 márciusa között. Az 1997/98-as szezonra még visszatért, de ez már közel sem volt olyan sikeres, mint a ’90-es évek első felében bemutatott verhetetlen vonal. Nézzük a második tizenegyet, amelyet Ancelotti dirigál. Sacchi miatt megszakad a szívem, de kevesebb ideig edzette a csapatot, mint Fabio és Carlo, kevesebbet is nyert. És végül jöjjenek azok, akik még ide sem fértek be, viszont ultimate klasszisok voltak és sokat is játszottak a Milanban: Savicevic, Boban, Donadoni, Massaro, Panucci, Galli, Ancelotti

Szólj hozzá!

Olaszország (hivatalosan az Olasz Köztársaság; olaszul Italia, hivatalosan Repubblica Italiana) független ország Dél-Európában, amely magába foglalja a Pó folyó völgyét, az Appennin-félszigetet és a Földközi-tenger két legnagyobb szigetét, Szicíliát és Szardíniát. Az olaszok saját országukat lo Stivale-nak (magyarul a Csizma), il Belpaese-nek (magyarul a Szépország) vagy la Penisola-nak (magyarul a Félsziget) hívják. Olaszország számos jól ismert, befolyásos európai kultúra otthona volt, például az etruszkoké, a görögöké és a rómaiaké. Fővárosa, Róma, történelmi világváros, mint az ókori Róma és a katolikus egyház bölcsője. Több mint 3000 éven keresztül az ország népvándorlásokat és inváziókat szenvedett el a középkorban a germánok, kelták, frankok, szaracénok és normannok által. Itália egyesítése 1870 előtt több hercegségből (Firenze, Milánó, Pisa stb.) és köztársaságból (például Velence, Genova, Amalfi) állt, ezen városállamok részvételével háborúk pusztítottak. Az olasz monarchia és a két világháború alatt az állam rengeteg konfliktuson esett át, mielőtt megalakult a mai létező Olasz Köztársaság. Olaszország ma a magasan fejlett országok közé tartozik a világ 7. legnagyobb GDP-jével és a 17. legnagyobb emberi fejlődés indexével.

itlay.PNG

A G8 tagja és az Európai Unió és a NATO egyik alapítója. 2007. január 1-jétől az ENSZ biztonsági tanácsának nem állandó tagja. Olaszország a Földközi-tenger középső medencéjébe nyúló, csizma alakú félszigeten, az Appennin-félszigeten, két nagy szigeten, Szicílián és Szardínián terül el, valamint sok kisebb sziget tartozik hozzá. A Földközi-tenger különböző beltengerei és peremtengerei veszik körül: az Adriai-tenger (keletről), a Tirrén-tenger (nyugatról), a Jón-tenger (délről) és a Ligur-tenger (észak-nyugatról). Az ország északi határvonalát az Alpok vonulatai adják. Északon Franciaországgal, Svájccal, Ausztriával és Szlovéniával határos. Olaszország területén enklávéként fekszik a Vatikán pápai állam és San Marino, a világ legrégibb köztársasága. Svájc területén, Ticino kantonban helyezkedik el Campione d’Italia, olasz enklávé. Olaszország domborzati szempontból a következő nagytájakra osztható: Az Alpok: Olaszországban két részből áll: A Nyugat-Alpok láncai a francia határnál kezdődnek. Ennek legmagasabb csúcsai az olasz-francia és az olasz-svájci határ szélén sorakoznak, mint a Monte Bianco (franciául Mont Blanc, 4807 m), a Cervino (svájci Matterhorn, 4478 m) és a Monte Rosa (4633 m). A hegyláncok között hágók biztosítják évszázadok óta a közlekedést. A Kelet-Alpok legszebb vonulatai mészkő és dolomit alkotta hegyláncok.

Mesés szépségű a Dolomitok lánca, amelynek legmagasabb pontja a Marmolada (3342 m). Az Alpok déli lábánál a jégkorszaki gleccserek végmorénái mögött gleccsertavak fekszenek, mint a Garda-tó, a Lago Maggiore, a Comói-tó vagy a Luganói-tó. A Pó-alföld: harmad- és negyedidőszaki tengeri, tavi, folyóvízi feltöltéssel alakult ki. Délnyugati oldalán széles síkságok, medencék jöttek létre. Itália legtermékenyebb, gondosan megművelt területe, egyúttal az ország éléstára. Az Appenninek: A Nyugat-Alpok folytatásának tekinthető az Itálián kb. 1000 km hosszan végighúzódó hegyvonulat. A hegység a Pó folyó alföldjét délről szegélyezi, majd észak-déli irányban halad végig a félszigeten. Nyugatról és keletről dombságok kapcsolódnak hozzá, vagy közvetlenül a tenger határolja. Az Appenninek a legfiatalabb gyűrthegység Európában, a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején keletkezett. Az óidei kristályos kőzetek csak színezőelemként jelennek meg a hegység fő tömegét adó jórészt harmadidőszaki üledékes kőzetek között (flis, mészkő, homokkő). Az Appenninek legmagasabb csúcsa az Abruzzókban magasodó Gran Sasso d’Italia (2914 m). Az Appenninek területén jelentős vulkanizmus zajlott a pleisztocén és holocén időszakában.

A vulkánok egy része még ma is aktív, mit például a Vezúv, az Etna és a Stromboli. Szigetek (földrajzi csoportosítás szerint) : Szicília (olaszul Sicilia): a Földközi-tenger legnagyobb szigete, valamint Olaszország közigazgatásilag legkiterjedtebb régiója. Területe 25 700 km2. Szardínia (olaszul Sardegna): kiterjedését tekintve a Földközi-tenger második legnagyobb szigete. Olaszország, Spanyolország és Tunézia között, Korzika szigetétől délre fekszik. Olaszország régiója, különleges autonómiával felruházott terület. A Toszkán szigetvilág (olaszul Arcipelago Toscano) A Tirrén-tenger szigetei Az Adriai-tenger szigetei A Ligur-tenger szigetei A Jón-tenger szigetei A tavi szigetek A Velencei-lagúna szigetei: Murano, Burano, Torcello, Grado. Folyói Olaszország számos kis folyóval rendelkezik. Leghosszabb folyói a Pó (652 km) és az Adige (410 km). A Pó Torinótól az Adriai-tengerig hajózható. Az itáliai folyók többsége sekély, a nyári hónapokban medrük teljesen kiszárad, ezért hajózásra vagy ipari célokra nem alkalmasak. Az Appennini-félsziget leghosszabb folyói az Arno (241 km) és a Tevere (az egykori Tiberis). Tavai Olaszország legnagyobb tavai az Alpok lábánál fekszenek, mint a Garda-tó (Lago di Garda), a Lago Maggiore és a Comói-tó (Lago di Como). A tavak csoportosítása elhelyezkedésük szerint: Alpesi és előalpesi tavai: Lago d’Orta, Lago Maggiore, Lago di Endine, Comói-tó (Lago di Como), Luganói-tó (Lago di Lugano), Iseói-tó (Lago d’Iseo), Lago d’Idro, Garda-tó (Lago di Garda) Központi tavak: Trasimeno-tó (Lago Trasimeno), Bolsenai-tó (Lago di Bolsena), Lago di Vico, Lago di Bracciano, Lago Albano, Lago di Nemi, Lago di Massaciuccoli, Lago di Martignano A tengerpartokhoz közel fekvő tavak: Avernói-tó, Fusaro-tó, Lucrinói-tó, Miseno, Patria A Sila tavai: Ampollino, Arvo, Cecita (vagy Mucone) Lagúnák és partmenti tavak: Gradói-lagúna (Laguna di Grado), Maranói-lagúna (Laguna di Marano), Velencei-lagúna (Laguna di Venezia), Valli di Comacchio, Lesina-tó, Varano-tó, Mar Piccolo di Taranto, Mar Grande di Taranto, Laguna di Sabaudia, Laguna di Orbetello, Stagno di Cagliari, Stagno di Marceddi, Stagno di Santa Giusta, Stagno di Cabras. Olaszország aktív vulkánjai: Az Etna: aktív vulkán Szícília keleti partján. Az 1190 km²-es területen fekvő hegy 3320 méteres magasságával Európa legnagyobb vulkánja. Az Etna két város, Messina és Catania közelében, a Simeto és az Alcantara folyók között fekszik a Riviera dei Ciclopinak nevezett vidéken. Magassága a kitörések során állandóan változik. A Vezúv: az európai kontinens egyetlen működő vulkánja Olaszország Campania régiójában, Nápolytól 9 km-rel keletre. Ismertségét elsősorban a i.sz. 79-es kitörésének köszönheti, amelynek eredményeként hamuja és lávája eltemette Pompeji, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római településeket.

vezúv.jpg

 

Azóta számtalanszor kitört (utoljára 1944-ben). Napjaink egyik legveszélyesebb tűzhányójaként tartják számon, mivel közvetlen közelében több mint 3 millióan laknak. A Stromboli: A Vulcano: Európában Olaszország a vulkánkitörések és földrengések földje: a 20. században olasz földön mintegy 100 nagyobb erejű rengést regisztráltak. A legpusztítóbb földrengések az elmúlt időszakban a következő területeken zajlottak le: 1908. december 28.: Messinai földrengés, Reggio Calabria és Messina térségében, a Mercalli-skálán X-es erősségű. 1915. január 13.: Avezzanói földrengés, a Mercalli-skálán XI-es erősségű. 1929. április 10.: Bolognai földrengés, a Mercalli-skálán VI-VII-es erősségű. 1932: Abruzzo 1968. január 14-15.: Belicei földrengés 1976. május 6.: Friuli földrengés, a Mercalli-skálán X-es erősségű, a Richter-skálán 6,4 – es erősségű. 1980. november 23.: Irpiniai földrengés, a Mercalli-skálán IX-es erősségű, a Richter-skálán 7-es erősségű. 1990. december 13.: Santa Luciai földrengés, a Mercalli-skálán VIII-IX-es erősségű, a Richter-skálán 5,1-es erősségű. 1997. szeptember 26.: Umbria-Marchei földrengés, a két régióban, a Mercalli-skálán IX-X-es erősségű, a Richter-skálán 5,8-as erősségű. 2002. október 30. illetve november 2.: Molisei földrengés, San Giuliano de Puglia térségében, a Mercalli-skálán VIII-as erősségű, a Richter-skálán 5,8-as erősségű. Igazi mediterrán éghajlatot csak délen találunk: a nyár igen meleg és száraz, a tél enyhe, a csapadék rendszertelen, hó csak ritkán hull. Az Alpok vidéke télen-nyáron alacsony hőmérsékletű, bőséges a csapadék. Az Appeninek belső, magasabb vidékeinek éghajlata jellemzően hegyvidéki, nagyon hideg a tél. A Pó-síkságon száraz kontinentális idő uralkodik, a tél hideg és ködös, a nyár fullasztóan meleg, a csapadék eloszlása egyenletes. Az Adria partján közepes csapadék, erős ÉK-i szél (bóra) jellemző. A Liguri- és Tirrén-tenger partján enyhe az éghajlat a hegyek miatt. Olaszország nemzeti parkjainak száma 2007-ben 22 volt. 1922 – 1968 között alakult nemzeti parkok (5 terület): Gran Paradiso Nemzeti Park (Parco Nazionale del Gran Paradiso) Abruzzo, Lazio és Molise Nemzeti Park (Parco Nazionale d’Abruzzo – ból) Circeo Nemzeti Park (Parco Nazionale del Circeo) Stelviói Nemzeti Park (Parco Nazionale dello Stelvio) Parco Nazionale della Calabria. 1998 után a 67/88, 305/89 és 394/91 törvény alapján létrehozott nemzeti parkok: Sila Nemzeti Park (Parco Nazionale della Sila), alapítása: 2002. Aspromontei Nemzeti Park (Parco Nazionale dell’Aspromonte), Bellunói Dolomitok Nemzeti Park (Parco Nazionale Dolomiti Bellunesi), Gran Sasso és Monti della Laga Nemzeti Park, Cilento és Vallo di Diano Nemzeti Park (Parco Nazionale del Cilento e Vallo di Diano), alapítása: 1991. Majella Nemzeti Park (Parco Nazionale della Maiella) Gargano Nemzeti Park (Parco Nazionale Gargano), alapítása: 1991. Val Grande Nemzeti Park (Parco Nazionale della Val Grande), Pollino Nemzeti Park (Parco Nazionale del Pollino), alapítása 1993. Monti Sibillini Nemzeti Park (Parco Nazionale dei Monti Sibillini), La Maddalena Szigetek Nemzeti Park (Parco Nazionale della Maddalena), Vezúvi Nemzeti Park (Parco Nazionale del Vesuvio), alapítása: 1995. Toszkánai-szigetek Nemzeti Park (Parco Nazionale dell’Arcipelago Toscano) Asinarai Nemzeti Park (Parco Nazionale dell’Asinara) Cinque Terre Nemzeti Park (Parco Nazionale delle Cinque Terre) Alta Murgia Nemzeti Park (Parco Nazionale dell’Alta Murgia), alapítása: 2004. Toszkán-emilián Appenninek Nemzeti Park, Parco Nazionale delle Foreste Casentinesi.

Az UNESCO természeti világörökséggé nyilvánította a Lipari-szigeteket. Olaszország területe már az i. e. 1. évezredben lakott volt, a félsziget északi részét az etruszk nép uralta, a görög telepesek pedig az Appennini-félsziget déli részét hódították meg. Rómát i. e. 753-ban alapították az etruszkok. Róma államformája i. e. 509-ig királyság, utána köztársaság volt, majd császárság lett. A császárság korában a Római Birodalom területe folyamatosan növekedett. Traianus uralkodása alatt területe Angliától Szíriáig húzódott. 395-ben a birodalom kettészakadt Keletrómai és Nyugatrómai Birodalomra. 476-ban a Nyugatrómai Birodalmat megdöntötték a germánok. A korai középkorban Itália különböző fejedelemségekre bomlott, majd független városállamok alakultak ki. A félsziget déli része először Bizánc, később az arabok, majd a normannok uralma alá került. A félsziget északi része a Német-római Császárság része lett. A középkor derekán már a francia királyok is versengtek a területért. Ekkor terjesztette ki világi hatalmát a római pápa is Közép-Itália jelentős részére. Ekkor lett nagyhatalom Velence. A 18. század végére Velence hanyatlásnak indult, a félsziget középső részén két jelentősebb hatalom alakult ki: a Toszkánai Hercegség és az Egyházi Állam. Bonaparte tábornok hódításai során Itáliát is elfoglalta, és 1815-ig uralta. Napóleon császár bukása után az osztrákok megszerezték Lombardia és a Velencei Köztársaság területét. A 19. században megerősödött az egységes Olaszország megteremtését célzó mozgalom. Az egyesítést sem a Habsburg Birodalom, sem a Pápai Állam nem támogatta. Az 1849-ben Károly Albert szárd–piemonti király első egyesítési kísérletei még súlyos kudarcokba torkollottak, Ausztria helyrállította hatalmát. Az egységmozgalom csak a Francia Császárság beavatkozásával tudott sikert elérni. A harcokba döntő szerepe lett Giuseppe Garibaldinak, aki felszabadította a félsziget déli részét, valamint III. Napóleonnak, akinek hadserege az 1859-es solferinói csatában vereséget mért a Habsburg Birodalomra, megszerezve Lombardiát, amit átengedett a Szárd–Piemonti Királyságnak, cserébe Savoyáért és a Nizzai Grófságért. Az egységes Olasz Királyság 1861-ben alakult meg a Szárd–Piemonti Királyságból, II. Viktor Emánuel király koronája alatt. Veneto tartomány csak 1866-ban került az olasz államhoz, a Porosz–osztrák–olasz háborúban elért porosz győzelem nyomán. Róma elfoglalása és a pápák világi hatalmának megdöntése 1870-ben történt meg. Ekkor vonult vissza a pápa a Vatikán és a Laterán területére. Az I. világháborúban Olaszország megszegve a korábban kötött szövetséget, területének növelésének céljából az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország ellen lépett be 1915-ben. 1919-ben megkapta a korábban Ausztriához tartozó Dél-Tirolt, valamint az Isztriai-félszigetet. Ez nem elégítette ki az olasz közvéleményt. 1922-ben Mussolini fasiszta rendszerű államot alapított. 1929-ben sikerült az olasz és az egyházi államnak a lateráni szerződésben egyezségre jutnia, amelyben az olasz állam elismerte az Egyházi Állam függetlenségét. Olaszország 1940-ben belépett a II. világháborúba. A szövetséges csapatok 1943-ban kezdték meg előre nyomulásukat Szicília felől. A háború befejezése után az olaszok népszavazás útján döntöttek a köztársasági államforma megalakításáról. A II. világháború utáni párizsi békeszerződés értelmében az ország elvesztette Isztriát és az Adriai-tenger keleti partján birtokolt kisebb területeket. Az 1960-as-70-es években felgyorsult az ország fejlődése.

Szólj hozzá!

GDP (2004): 1 678 milliárd USD. Szektorok szerinti megoszlása: 65% szolgáltatás, 32% ipar és csak 3% a mezőgazdaság. Munkanélküliségi ráta: 8% (2004). Államadóssága 1800 milliárd euró (2011)[2]. Olaszországban a dolgozó népesség száma 24 millió fő. 9 millió munkás 3 nagy szakszervezethez tartozik: Confederazione Generale Italiana del Lavoro (CGIL) – kb. 4,6 millió tag Confederazione Italiana Sindacati Lavoratori (CISL) – kb. 3 millió tag Unione Italiana del Lavoro (UIL) – kb. 1,4 millió tag. A Pó-alföld a legjelentősebb mezőgazdasági terület: búza, kukorica, cukorrépa, rizs termesztése folyik. Emellett gyümölcsösök teszik változatossá az egyhangú tájat. Az állattenyésztés ágazatában kiemelkedő a tejelő szarvasmarha tenyésztése. A déli területeken jellemző a citrusfélék (narancs, citrom), a korai zöldségfélék, a szőlő és az olajfa termesztése, nevelése. A hegyvidékeken csak juh- és kecsketartásra van lehetőség. Bányászata: Olaszország területe szegény ásványkincsekben. Kőolaj és földgáz a Pó-alföld déli részén található. Energiagazdasága: Szénhidrogén-tüzelésű hőerőművek és az Alpok folyóin épült vízerőművek biztosítják az ország villamosenergia-termelését. (Lásd még: GALSI földgázvezeték) Feldolgozóiparának központjai ágazatok szerint: vaskohászat: Torino, Genova, Milánó, Nápoly, Bari, Taranto, Siracusa színesfémkohászat: Velence – Porto Marghera autógyártás: Milánó az Alfa Romeo, Torino a Fiat, és a Lancia gyáráról nevezetes, Maranelló a Ferrari, Modena a Maserati, Bologna pedig a Lamborghini-ről híres. kőolajfinomítás: Genova, La Spezia, Nápoly, Brindisi, Augusta, Messina vegyipar: Milánó (Montedison, Pirelli)

armani.jpg

 

Az ország a divatáru készítésének fellegvára. Textilipari centrumai: Milánó, Torino, Varese, Bergamo, Cremona. Cipőipara ugyancsak világhírű. Fizetőeszköz, pénzintézetek Az állam hivatalos fizetőeszköze az euró 2002. január 1. óta. A fizetőeszköz az olasz lírát (ITL) váltotta fel. Az ország központi pénzintézete a Banca d’Italia, jelentős további hitelintézetek a Banca Commerciale Italiana (Comit) és a Credito Italiano. Olaszország mint vendégfogadó állam a 4. helyet foglalja el világviszonylatban Franciaország, Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok után. Leglátogatottabb régiói Veneto, Emilia-Romagna és Toszkána. Turisztikai vonzereje igen sokrétű, kulturális, archeológiai, természeti látnivalók illetve téli-nyári sport és vakációs lehetőségek teszik attraktív célponttá.

Fogadóképessége a hotelekben 1-5*-os kategóriákban, üdülőfalvakban (villaggio turistico) és kempingekben eléri a 4,5 millió ágyat. Agroturizmusa folyamatosan növekvő tendenciát mutat, 2001-ben megközelítőleg 10 000 gazdasági egységet soroltak ezen kategóriába. Olaszország világörökségi helyszínei: Valcamonica sziklarajzai, A Santa Maria delle Grazie-templom és kolostora Leonardo da Vinci Utolsó vacsora c. festményével, Firenze történelmi központja, Velence és lagúnája, A pisai Dóm-tér, San Gimignano történelmi központja, Sassi di Matera, Vicenza városa és Veneto tartomány Palladio által tervezett villái, Siena történelmi központja, Nápoly történelmi központja, Crespi d’Adda, Ferrara: a reneszánsz városa és a Pó torkolata, Castel del Monte, Alberobellói trullik, Ravenna ókeresztény műemlékei, Pienza városának történelmi központja, A 18. századi királyi palota Casertában, a parkkal, a Vanvitelli-vízvezetékkel és a San Leucio komplexum, A királyi rezidencia, Torinó, Botanikus kert, Padova, Portovenere, Cinque Terre és a szigetek (Palmaria, Tino és Tinetto), Duomo, Torre della Ghirlandina és a Piazza Grande, Modena, Pompeji, Herculaneum és Torre Annunziata régészeti lelőhelyei, Amalfi-part, Agrigento régészeti lelőhelyei, a Templomok Völgye, Villa Romana del Casale, Szicília, Su Nuraxi di Barumini, Szardínia, Aquileia régészeti lelőhelyei és a patriarkális bazilika,

bor.jpg

A Cilento és Vallo di Diano Nemzeti Park, Paestum és Velia régészeti lelőhelyeivel és a Padulai karthauzi kolostor, Urbino történelmi központja, Villa Adriana, Tivoli, Verona, Az assisi Szent Ferenc-bazilika és a ferencesrendi műemlékek, A Villa d´Este Tivoliban, A Val di Noto későbarokk városai, Dél-Kelet Szicília, Piemont és Lombardia szent hegyei, Cerveteri és Tarquinia etruszk nekropoliszai, Val d’Orcia, Siracusa városa és Pantalica nekropolisza, Genova, a Le Strade Nuove, Róma történelmi központja, Róma és a Vatikán közös világörökségi helyszínei és a San Paolo fuori le mura bazilika. A közutak hossza: 654676 km. Ebből autópálya 6957 km – mellyel az útvonalak hosszúságát tekintve a 3. helyet foglalja el Európában közvetlenül Németország és Franciaország után. Legnagyobb forgalmú autópályái: A1 – es autópálya (l’autostrada del Sole) (Milánó-Firenze-Róma-Nápoly), A4 – es autópálya (Torinó-Milánó-Brescia-Padova-Velence-Trieszt), A7 – es autópálya (l’autostrada dei Fiori) (Milánó-Genova), A14 – es autópálya (Bologna-Rimini-Pescara-Bari-Taranto), A12 – es autópálya (Genova-Livorno-Róma). A vasutak hossza: 19 394 km; A TAV (Treno Alta Velocita) szuperexpressz vonalai: Róma – Firenze (1. vonal); Róma – Nápoly; Torinó – Milánó; épülő vonalai: Milánó –Bologna; Bologna – Firenze; Milánó – Genova; Milánó – Velence; Verona – Velence. A nemzetközi kapcsolatok fejlődése miatt további gyorsvasutak épülnek Franciaország, Svájc, Ausztria és Szlovénia irányába is.

A Ferrovie dello Stato (rövidítve FS, Olasz Államvasutak) Olaszország legnagyobb állami vasúttársasága, amelyet néhány éve privatizáltak és több önálló vállalatra osztottak. Az ország kereskedelmi forgalom és személyforgalom szempontjából legjelentősebb kikötői az Adriai-tenger partján Triesztben és Velencében, míg a Ligur-tenger mellett Genovában találhatók. További olasz kikötővárosok: Ancona, Augusta, Bagnoli, Bari, Brindisi, Cagliari, Catania, Civitavecchia, Gela, Gioia Tauro, La Spezia, Licata, Livorno, Messina, Milazzo, Nápoly, Olbia, Palermo, Piombino,Porto Empedocle, Portoferraio, Porto Torres, Pozzallo, Ravenna, Reggio Calabria, Salerno, Savona, Siracusa,Taranto, Trapani. Legfőbb belföldi vízi útvonalát a Pó folyó biztosítja. Általános iskola (Scuola elementare) 6-11 éveseknek Középiskola (Scuola media) 11-14 éveseknek Gimnázium (Scuola superiore) 14-19 éveseknek Egyetemek: Olaszországban 77 állami, 14 magán és 2 egyéb (külföldi érdekeltségű) egyetem található. A Bolognai Egyetem (Università di Bologna) Európa első felsőfokú oktatási intézménye, 1088-ban alapították, s jelenleg 80 000 diákot képez. Az egyetemek jelentős hányada nagymúltú tradíciókon alapul, a 12-14. században jött létre, mint Ferrara, Firenze, Nápoly, Padova, Parma, Pavia, Perugia, Pisa, Róma és Torinó egyeteme. A legnagyobb számban Rómában tanulnak a diákok (kb. 200 000 egyetemista), a legtöbb felsőfokú tanintézmény viszont Milánóban található (Statale, Politecnico, Bocconi, Cattolica del Sacro Cuore, Istituto universitario di lingue moderne (IULM)). Lásd még: Olaszország egyetemei.

toscana.jpg

Szólj hozzá!

12.
augusztus

Róma

monosadolf  |  Szólj hozzá!

Róma Olaszország fővárosa, Lazio régió központja, a hajdani Római Birodalom központja. Az ország legnagyobb és legnépesebb városa 1,285,3 km2-en több mint 2,7 millió lakossal. Területén található a Vatikán, a katolikus egyház központja, a pápa székhelye, a világ legkisebb független állama. Története több mint két és fél ezer évet ölel fel. A Római Királyság, a Római Köztársaság és a Római Birodalom fővárosa volt. Utóbbi Nyugat-Európa és a Földközi-tenger menti országok hatalmi központja volt az i. e. 1. századtól az i. sz. 7. századig. 2007-ben Róma volt a világon a 11. és az Európai Unióban a 3. leglátogatottabb város, továbbá a turisták legnépszerűbb olaszországi célpontja.[1] Központját az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította.[2] Múzeumai és műemlékei, mint pl. a Vatikán múzeumai és a Colosseum a világ 50 leglátogatottabb turisztikai célpontjai között vannak. A Tiberis (Tevere) és Aniene folyók találkozásánál fekszik. Róma a Tiberis partjának 7 dombjára települt, a tengerparttól kb. 28 km-re terül el. 2 reptere van, vasúti és közúti összeköttetésben áll Európa több országával. Központja Olaszország fő úthálózatának. A várost a Grande Raccordo Annulare főútja (GRA) fogja gyűrűbe. 7 dombja a Palatinus, a Capitolinus, a Caelius, az Aventinus, az Esquilinus, a Collis Quirinalis és a Viminalis. E legendás 7 halmon kívül a császárság alatt a városhoz csatolták még északon a gyéren lakott Pinciust, s a Mons Ianiculust. A Mons Vaticanust (bár szintén lakott terület volt) nem számították a városhoz Aurelianus császár idejéig Rómát i. e. 756-ban alapította Romulus és Remus, egy ikerpár, kiknek története a következő: „Egy nap Silvia, a király nővére épp kisétált almáért egy közeli erdőbe, amikor hirtelen nagyon álmos lett, lefeküdt egy fa tövébe és elaludt. Azt álmodta, hogy egy egészséges ikerpárt fog szülni.

Azt azonban nem sejtette, hogy amíg ő aludt, addig Mars isten megszerette őt, és „megtermékenyítette”. Kilenc hónappal később megszülettek az ikrek, de Silvia öccse azt a jóslatot hallotta, hogy az egyik gyerek az ikerpár közül veszélyes lehet az ő uralmára, így amikor Silvia nem volt otthon, akkor a király megparancsolta szolgáinak, hogy vessék a Tiberis-be a kicsiket. De a szolgák megsajnálták a gyerekeket, ezért fontak egy kosarat, és abban letették a babákat a partra. Mivel többet nem tehettek a csecsemőkért, szomorúan visszaballagtak a palotába. Nem sokkal később a partra jött egy nőstény farkas (mely Mars isten küldöttje volt), és elvitte magával a gyerekeket, hogy saját kölykeivel együtt felnevelje őket. Amikor a gyermekek felnőttek, akkor elhagyták a farkast, és elkezték elindítani „királyi karrierjüket”. Romulus elkezdte építeni vára falait, de megparancsolta szolgáinak, hogy aki át meri ugrani az (akkor még csak pár centis) falat, azt öljék meg. Remus (nem sejtvén, hogy testvére ilyet parancsolt) átugorta a falat, s így szólt: „Ez lenne az a híres fal, amely megvéd majd titeket a gonosz istenektől?” Az egyik szolga a parancshoz híven agyonverte Remust. Amikor ezt Romulus meglátta, keserves sírásra fakadt, s azt mondta: „Így merje majd ezek után valaki átugorni a király falát!” Róma első királya Romulus volt, az utolsó Tarquinius Superbus. I. e. 510-ben elűzték Superbust, és kikiáltották a köztársaságot. A város fejlődésének történetében Richter nyomán a köztársaság előtti időben négy korszakot különböztetünk meg: úgymint a palatinusi Róma, a Septimontium, a négy regio és a Servius kora. A palatinusi Róma: A történelmi hagyomány szerint a Romulustól alapított város a Palatinus monson (Palatium) terült el, melynek nyugati felét Cermalus vagy Germalus névvel illették. A város pomeriuma, magába foglalta még a Palatinus északi lejtője előtt elterülő Velia nevű emelkedést is. E három részből álló város falainak maradványai ma is állnak a hegy nyugati sarkánál, a Lupercal táján, mely maga is, mint Lupercus tiszteletének szent helye, ez ősi városban az előtte álló ficus Ruminalisszal együtt azt a helyet is jelölte, hol a kitett Romulus és Remus teknője fennakadt.

romae.jpg

 

Ezt a palatinusi várost szokták négyszögű alakjáról Roma quadrata névvel jelölni. Az ősi városnak három kapuját említik a római írók: a porta Mugonia vagy Mugionist észak felől, az ismeretlen fekvésű porta Romanát vagy Romanulát nyugaton és a scalae Caci nevű lépcsőt délnyugat felől. A Septimontium: a palatinusi Róma három részén kívül magába foglalta még az Esquilinus mons három, Oppius, Cispius és Fagutal nevű részét és a Suburát. A Fagutal név, úgy látszik, az Oppius mons nyugati részének volt a neve; a Subura a későbbi időben a Viminalis, Oppius és Cispius közti völgyet jelentette, mivel azonban itt a montes sorában áll. Hogy mikor egyesült ez a négy mons (= városrész) az első hárommal, nem tudjuk. Valószínű, hogy olyan szabályszerű erődítése, mint a Róma quadratának, a Septimontiumnak nem volt, pomeriumáról sem tudunk, de élő emlékezete maradt a Septimontium ünnepében. A négy regio kora: a Septimontium területéhez hozzájárult a Caelius mons, a Viminalis collis, és a Quirinalis collis. A város területéhez a pomeriumon belül még hozzátartozott a Capitolinus mons kettős magaslata is, az Arx és a Capitolium, melyek azonban nem voltak beosztva egyik regióba sem. A négy regio neve: 1) regio Suburana, 2) regio Esquilina, 3) regio Collina, 4) regio Palatina. A város területe e regiók közt a következőképpen volt felosztva: az elsőhöz tartozott a Caelius mons, Ceroliensis és Subura (vagy Sucusa) nevű részeivel együtt, a másodikhoz az Oppius és a Cispius, a harmadikhoz a két collis, a Viminalis és a Quirinalis, a negyedikhez a Palatinus, a Cermalus és a Velia. Servius kora: tulajdonképen az első történelmi korszak Róma város fejlődésében. Servius Tullius király nevéhez fűzi a római történelem a városnak azt a kibővítését, melynek határát az Servius-féle fal ( latinul murus Servii Tullii) jelöli; ennek vonalát maradványai nyomán csaknem teljes határozottsággal lehet megállapítani. A város területe, noha a pomerium változatlan marad, kibővült északkelet felé a Quirinalis a Viminalis, a Cispius és az Oppius mögötti (az utóbbi kettőnél a közös Esquilinus mons és Esquiliae néven nevezett) magaslattal, dél felé a már Ancus Martius alatt betelepített Aventinus mons területével, s az Aventinus és Capitolinus közötti Tiberis-partot kereken 400 m hosszúságban szintén a város belsejéhez kapcsolta a partokig épített fal. Mivel így a Tiberisen át vezető ősrégi pons Sublicius egyenesen a város belső területére vezet, az átkelés megakadályozására ez időben szállják meg a Janiculus mons (Janiculum) magaslatát különálló erődítéssel. Tehát e négy időszakban keletkezett a Palatinus és Capitolinus között elterülő Forum és a mellette levő Comitium; az előbbinek eredetileg mocsaras területét a Tarquiniusoknak tulajdonított, ma is meglevő Cloaca Maxima, szárította ki és tette hasznavehető vásártérré; az utóbbi a gyűlésnek helye.

A Capitolinushoz vezetett a Via Sacra. Ép ily ősrégi útvonal a Nova via a Palatinus alján. Romulus tett fogadalmat a Juppiter Feretrius és a Juppiter Statoe templomainak építésére. Numa alapította a Regiát, Vesta templomát és ő építtette Janus templomát a Forumon. Tullus Hostilius építette a Comitiumon a Curia Hostiliát és vele hozzák kapcsolatba a Tullianumot. Ancus Martius alatt készült volna a pons Sublicius és a Juniculum erődítése. Ugyancsak ő alapította Ostia kikötőjét. Tarquinius Priscus vetette meg a Juppiter Optimus Maximus Capitolinus templomának valamint a Palatinus és az Aventinus közti völgyben (vallis Murica) a Circus Maximusnak az alapját. A cloacák, főleg a Cloaca Maxima építésével kiszárította a Capitolinus és a Palatinus közét, ahol a vásárterek (Forum Romanum, Forum Boarium) nyertek helyet, s hol a Velabrum is lakhatóvá vált. A Forum déli és északi oldalán alatta épültek azok a vásáros bódék, a melyekről a Forum déli sorát sub veteribus, az északit sub novis néven nevezték. Servius Tullius építette a város falait. Tarquinius Superbus fejezte be a capitoliumi Juppiter-templom építését, melyet a köztársaság első évében szenteltek fel. A királyok korából ismert még a Sacra vián és a Nova vián kívül néhány utca. I. e. 510-ben az utolsó etruszk király, Tarquinius Superbus elűzése után Róma köztársasággá alakult A köztársaság korában lett Róma városból világbirodalom, s politikai hatalma kiterjedésével maga a város is megnőtt. A pomeriumból már a Servius-féle fal építése idején kinőtt, most túlnőtt e falakon is. Sulla már elérkezettnek látta az időt a pomerium kiterjesztésére. Legjelentékenyebb a Tiberis partjain volt a város kiterjedése. A zöldségpiac (Forum Holitorum) már régóta a falakon kívül helyezkedett el a porta Carmentalis előtt, a tengerről jövő hajók kikötője pedig, az Emporium, a porta Trigemina előtt. Itt, az Aventinus, a Palatinus és a Capitolinus között nagyon sűrű lakosság élt; az első vízvezeték, az aqua Appia, e városrészt látta el vízzel. A campus Martius déli részén, a Circus Flaminius a falakon kívül, de ugyancsak sűrűn lakott városrészben épült. A falakon belül rendszertelenül össze-vissza épített házcsoportok között a keskeny, 4, legfeljebb 6-7 méter széles utcákat csak későn, a Kr. e. 3. évszázad óta kezdték kikövezni.

szentm.jpg

 

A királyok korából ismeretes utcákon kívül az Alta Semita a Quirinalison a porta Collinához, a vicus Lengus a Quirinalis és a Viminalis közti völgyből ugyanoda, az Argiletum két folytatása, a vicus Patricius a porta Viminalishoz és a clivus Suburanus a Subura nevű városrészen át a porta Esquilinához vezetett. A Sacra via folytatásaképpen út vitt a porta Caelomontanához, ebből ágazott ki a vicus Capitis Africae a porta Querquetulana felé. Ugyancsak a Sacra viától indult dél felé a Palatinus és a Caelius közti völgyön a porta Capenához vezető út, mely a kaputól kezdve a via Appia nevet viselte; ebből ágazott el két út a porta Naevia és a porta Raudusculana felé, mely utóbbihoz a Forum Boarium felől csatlakozott a clivus Publicius. A Tiberis túlsó partjára vezetett át a vallásos aggodalom következtében épen tartott pons Sublicius mellett Kr. e. 179 óta a kőből épült pons Aemilius, melynek ma még álló két pillére ponte Rotto (= pons ruptus) nevet visel. A köztársaság alatt, Kr. előtt 62-ben épült a ma is álló pons Fabricius (Ponte quattro capi), s nem sokkal utána az 1886–89-ben átalakított pons Cestius (Ponte San Bartolomeo). Az átkelés védelmére a Janiculum eddigi őrsége helyett erősebb erődöt építettek. A vízvezetékek közül a már fentebb említett aqua Appián (Kr. e. 312) kívül a köztársaság idejéből való még az Anio vetus (Kr. e. 272), mely az Esquilinus számára, az aqua Marcia (Kr. e. 144, Q. Marcius Rex praetor építette), mely a Capitolinus környéke számára, és az aqua Tepula (Kr. e. 125), mely ugyanoda hozott vizet. A köztársaság idejéből kevés építészeti emlék maradt, a köz- és magánépületek egyaránt megszenvedték a hosszas polgárháborúkat. A sok tűzvész, mely részint a köztársaság, részint a császárok korában pusztította a várost, felemésztette a köztársaság építkezéseit, s amit elemi csapás nem pusztított el, azt a császárok új építkezései alakították át vagy állottak helyükbe. Az etruszk stílusban, tufából épített és bevakolt falú és oszlopú templomok mellett néhány díszes palota (domus) lehetett csak a városban s a város nagy része dísztelen volt. A köztársaság korának Rómájában a 9 km-nyi falon belül kb. 420-430 domus és 1368 bérház (insulina) állt. Augustus császár volt az, aki a város külső képét egészen megváltoztatta, nemcsak a szervezés új beosztásával, hanem új építkezésekkel is.

Ő és utódai a város külső képét nemcsak fényes palotáikkal (a Palatinuson, ezért palatium = palota) és templomokkal, hanem főként óriási fürdők (thermae),vízvezetékek (aquae), porticusok és forumok építésével egészen újjáalakították. A korábbi építkezések ellenére a város Augustusig rendetlen és dísztelen volt, házainak anyaga egyszerű tufa, csak nagy ritkán travertin-kő; a templomok alacsonyak; toscanai (etruszk) stílusban épültek. Augustus uralma korszakot alkot nem csupán épületanyag, hanem ízlés dolgában is. Monumentális építkezései fölkeltették a versenyt közelállói és bizalmasai (Agrippa, Maecenas) körében is, és való igaz, amit mondott, hogy téglavárost vett át és márványból épültet hagyott utódaira. Az anyag az ő korában túlnyomóan márvány, mely a fényes travertint mind jobban kiszorította, bár az utóbbi azért mellékesen mindvégig tartotta magát. Az építkezés hatósági ellenőrzés alá került és lassanként bizonyos tervszerűség állt be, melynek alapvetője már Julius Caesar volt, kinek építkezései a Forumból indultak ki. Augustus császár reformokat vezetett be a városban közigazgatási tekintetben is. Kr. e. 7-ben Rómát 14 regióra osztotta. A Forum helyett immár a Palatinus domb lett a város központja. Lásd még: Róma város közigazgatási felosztása a császárkorban A pomeriumot Sulla után Caesar, utána Claudius, Vespasianus és Titus, utoljára Hadrianus terjesztették ki. I. sz. 54-68 között, Nero császár uralkodása idején a nagy dőzsölés, költekezés korszaka jött el. Ekkor történt a nagy római tűzvész, Róma felgyújtása (“lanton játszott, míg Róma lángokban állt”), melyért a keresztényeket okolta a császár, s következményeként a keresztényüldözések. Nero építteti be a Palatinus és az Esquilinus közti területet, mely az alatta dühöngött tűzvész idején kipusztult. Uralkodása alatt épült fel a Domus Aurea. Vespasianus császár idején elkezdték építeni a Colosseumot.

Hadrianus császár uralkodása alatt a görög minták követése került előtérbe, egyik Augustust követő császár sem tett annyit Rómáért, mint ő, kinek kormányzata egyrészt újjáépítés, másrészt új épületek emelése által jóformán egészen új várost eredményezett. Utódjainak a kiegészítés s a megpótolás munkája jutott. Tivoliban villát is építtetett az uralkodó. Diocletianus idejéből fürdők romjai maradtak fenn. I. (Nagy) Constantinus császár korában számos új bazilika és templom épült. 270-ben Aurelianus császár 19 km hosszú fallal vetette körül Rómát, ez az Aurelianus-féle fal még ma is áll. Aurelianus Rómájának 9 hídja és 15 kapuja volt. A császárság korában maga a város kiterjedése is nagy mértékben megnőtt, hogy lakosságát befogadhassa. Lakosainak számát csak becsülhetjük, feltehető, hogy a Kr. u. évszázadokban kereken 1 000 000 lakosa volt. A sok múzeumon és 28 könyvtáron illetve műgyűjteményen kívül 80 aranyból, 74 elefántcsontból készült szobor és 35 diadalkapu díszítette Rómát. 410-ben a várost kirabolták és végigdúlták a vizigótok. A pusztítást I. Alarich (Kr. u. 410.) és Geiserich (Kr. u. 455.) kezdték meg, akik azonban még mindig csak kincseket vittek el, az épületeket kímélték. Ezáltal azonban megszűnt a kegyelem és ezentúl nem csupán barbárok raboltak, hanem azok is, akik az emlékek megőrzésére lettek volna hivatva (Stilicho ellopta a Capitolium bronzajtóit, II. Constans a Circus Maximus diadalkapujának aranyos paripáit). A 9. században már eltűnt minden dísz és az 546. évi gót pusztítás után lassan magukra az épületekre is rákerült a sor. A birodalom széthullása, a barbár betörések után már nem volt erő az óriási középületek karbantartására, a bérházak rombadőltek Javításról, épségben tartásról szó sem volt, a düledező emlékek anyagát a keresztény templomokra fordították, melyek szabályosan anti épületrészek inkább csak helyet cseréltek, tehát az utókornak fennmaradtak, a szobrok és márványemlékek könyörtelenül a mészégetőkbe vándoroltak. IV. Leó pápa új falakat emeltetett 850 után az új keresztény városnegyedek köré, a régi Róma pedig legelővé vált, helyén kis falucskák keletkeztek. A 9. században a gazdagabb családok fogtak építkezésekbe, csak 17 000 ember lakott itt. A mélypontot mégis a pápák avignoni rabságának korszaka (1308-1377) jelentette. A reneszánsz fordulatot hozott a város életében, újra virágzásnak indult Róma: a kereskedelem fejlődése, a pénzforgalom, a hatalom centralizálódása révén. Megszilárdult a pápaság hatalma, kiépült az adminisztráció. V. Miklós, II. Gyula és X. Leó pápa a pápaság központjához méltó várost álmodtak meg. A Mars-mező és a Tiberis kanyarulatában felépült a romok felett egy reneszánsz város. Fontana építészmester (1543-1607) tervei alapján 5 útvonalat építettek a középkori város felé, 3 sugárutat pedig a zarándokok miatt vezettek be Róma irányába. 1520 körül már 50 000 lakost számlált. A bíborosok és régi arisztokrata családok egymással versengtek az építkezések terén, így sorra paloták és templomok születtek.

Az épületeken reneszánsz mesterek sora dolgozott: Michelangelo, Raffaello, Bramante, Benvenuto Cellini hagyta keze nyomát a műalkotásokon. Az ókori romok Rómában, mint a barokk kor díszlete (Canaletto, 1742.) Mivel az ellereformáció a világegyházat tűzte ki célul, Rómának a diadalmaskodó katolikus egyház példájává kellett válnia: a Szent Péter-bazilika megépítése, a Vatikán kiépítése ezen igény alapján keletkezett. V. Sixtus pápa tervszerű városfejlesztést kezdeményezett, Róma lakossága túlnőtte Velencéét. A dombok külső pereme kezdett kiépülni s két barokk tér is született, a Piazza Barberini és a Piazza di Spagna. Különösen két mesterhez fűződik Róma pompás épületeinek, tereinek, szökőkútjainak kiépítése: Borromini és Bernini életműve kapcsolódik szorosan a városhoz. 1870. szeptember 20-án az olasz királyi csapatok áttörésével vége lett a pápai uralomnak Rómában, s új korszak nyílt meg a város életében. A királyság Rómát korszerű fővárossá akarta tenni, hatalmas épületek születtek ennek jegyében. Ekkor szabályozták a Teverét is. Sok antik és középkori értéket eltűntettek, ráépítkeztek, s az értékek a föld mélyére kerültek. Egy egész városrész lebontásával a tízes évek elején épült fel a hatalmas Vittorio Emmanuel Emlékmű a Piazza Venezia és a Capitolium mellett, márványnál is vakítóbb fehér mészkőből. 1930-ra már 900 000-en laktak a városban. 1922. október 28-án fasiszta csapatok vonultak be Rómába (marcia su Roma). Benito Mussolini álma a régi Római Birodalom feltámasztása volt, s az olasz fővárost a világ csodájának akarta tudni: „Rómát az egész világnak csodálnia kell”. 1929-ban az olasz állam a Lateráni egyezmény keretében kiegyezett a Vatikánnal, a mai Vatikánváros e dátum óta létezik. Mussolini óriási palotát óhajtott magának a Forum mellett, de tervei nem váltak valóra. Ebben az időszakban kezdték el azonban egy új városnegyed, az EUR felépítését, leromboltak 15 templomot, illetve rengeteg középkori ház vált az munkálatok áldozatává. 1940-ben Olaszország a tengelyhatalmak oldalán, Franciaország megtámadásával belépett a II. világháborúba. A háború első éveiben Rómát nem érte bombatámadás. Azonban az amerikaiak szicíliai partraszállása után, 1943. július 17-én nagy bombatámadást hajtottak végre: a San Lorenzo negyed (a templom is) súlyos károkat szenvedett, és majdnem ezer halálos áldozat volt.

A következő napon a Fasiszta Nagytanács leváltotta Mussolinit, akit őrizetbe is vettek. A németekkel azonban hivatalosan csak szeptember elején fordultak szembe. 1943. szeptember 7-től 9-ig a délről érkező német csapatokat heves ellenállás fogadta. Ennek leverése után a németek megszállták Rómát. Októberben kb. nyolcezer zsidót elhurcoltak. Sokszáz zsidó menekültet a Vatikánban bújtattak. 1944. június 4-én végül a szövetségesek elfoglalták várost, kiűzve a német csapatokat. A II. világháború után rohamos fejlődésnek indult. 1957-ben Rómában írták alá a Római szerződést, mellyel megalakult az Európai Gazdasági Közösség. 1960-ban a metropolisz otthont adott a XVII. nyári olimpiai játékok rendezvényének. A korszak két nagy befektetést igénylő építkezése a Termini pályaudvar és az Olimpiai Stadion létrehozása volt. 1990-ben ismét a sportvilág eseményeivel tűnt ki, itt rendezték a labdarúgó-világbajnokságot. 2000-ben Róma a zarándokok városa lett egy esztendőn keresztül, mikor II. János Pál pápa megnyitotta a Szent Évet. A Római Birodalom idején több évszázadon át Róma volt a világ legnagyobb városa, amelynek egykori népességét több mint egymillió főre becsülik. A birodalom bukása után, a barbár betörések következtében a lakosság 20 000 főre csökkent, és csak a reneszánsz korában indult újra növekedésnek. 1870-ben, amikor Róma az újonnan megalakult Olasz Királyság fővárosa lett, kb. 200 000-en éltek itt. az 1894-iki becslés szerint 456 664 lakost számlált Róma, amely szaporodás leginkább a bevándorlásnak köszönhető. A talajképződés (a felső porhanyó vulkáni réteg alatt vizhatlan agyagréteg terül el), okául szolgált annak, hogy Rómában is endemikus volt a századforduló előtt a malária. A város területének beépítése következtében aztán a malária okozta halálesetek száma csökkent. A 19. század utolsó évtizedeitől a II. világháborúig Róma rohamosan nőtt és a lakossága ismét elérte az egymilliót. A második világháború után, az 1950-es és 1960-as évek gazdasági fellendülése során Róma ismét nagy változasokat élt meg. Az 1980-as évek végén illetve az 1990-es években a lakosság száma ismét csökkenni kezdett, mivel sokan a környező településekre költöztek – menekülésképpen a forgalom és a környezetszennyezés elől.

A többi nyugat-európai fővároshoz hasonlóan Rómában is jelenleg nagyszámú bevándorló él. Az olasz statisztikai hivatal (ISTAT) 2005-ös becslése szerint 145 000-en laknak a városban, ami a teljes népesség 5,69%-a. Nagy részük az alábbi országokból érkezett: Románia, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Albánia, Peru, Banglades és Ukrajna. Az ókori birodalomban a római vallás volt túlsúlyban, de mindig jelen voltak a provinciákból átvett vallások is. A 4. századtól kezdve a kereszténység vált általánosan elterjedtté. I. Constantinus császár törvényesítette a keresztény Isten hitet, és II. Theodosius császár a Római Birodalom államvallásává tette. A katolikus egyház központja Róma lett, ezért a városban nagyszámú keresztény templom található. A Tiberis (Tevere) folyó mellett található a Vatikán, területe önálló államot képez a városon belül. Rómában van továbbá Európa legnagyobb mecsetje, melyet Paolo Portoghesi tervezett és 1995-ben adtak át. Ponte Sisto: a régi Pons Aurelius helyén 1474-ben építették és 1874-ben kiszélesítették. Ponte Palatino: A Ponte Rotto mellett vezet át a Tiberisen a Forum Boariumtól a túlsó partra. Ponte Umberto I: a Foro Agonaléről az igazságügyi palotához vezet. 1895 szeptemberében nyílt meg. Ponte Regina Margherita: észak felé fekszik a Piazza del Popoloval a Prati di Castellóhoz vezet. 1892-ből származik. Ponte Cavour: északon a Ponte Margherita mellett húzódik, az ideiglenes Ripetta-híd helyettesítette a 19-20. század fordulóján. Róma további hídjai Ponte Sublicio, Ponte Milvio, Ponte Cestio, Ponte di Agrippa, Ponte Neroniano, Ponte Elio, Ponte Antonino, Ponte di Probo, Ponte di Valentiniano, Ponte di Ripetta, Ponte dei Fiorentini, Ponte dell’Industria, Ponte Garibaldi, Ponte Mazzini, Szent Pál vasúti híd (Ponte ferroviario di San Paolo), Ponte Vittorio Emanuele II, Ponte Risorgimento, Ponte Aventino, Ponte Matteotti, Ponte Flaminio, Ponte Duca d’Aosta, Ponte Testaccio, Ponte di Castel Giubileo, Ponte della Magliana, Ponte Marconi, Ponte di Spinaceto, Ponte di Tor di Quinto, Ponte Pietro Nenni, Ponte Mammolo, Ponte Nomentano, Ponte Salario, Ponte Tazio, Ponte delle Valli. Vatikáni Múzeumok (Musei Vaticani): Róma leggazdagabb kicsestára, a világ egyik legjelentősebb múzeuma, képtárak hosszú sora, amely felejthetelen és felbecsülhetelen értékű műkincseket rejt. Villa Giulia (Villa Giulia): A korai etruszk művészet kincsestára. Galleria Spada (Galleria Spada): a Borromini által tervezett palotában 17-18. századi festmények kínálnak emlékezetes látnivalót. Palazzo Corsini Nemzeti Galéria (Galleria Nazionale di Palazzo Corsini): Rubens, Van Dyck, Caravaggio alkotásai tekinthetők meg e képtárban. Doria Pamphili Galéria (Galleria Doria Pamphilj): a képtár erőssége reneszánsz gyűjteménye. Borghese Múzeum és Galéria (Museo e Galleria Borghese): ókori görög illetve római szobrokat és Bernini műveit csodálhatják meg e múzeum látogatói. Római Nemzeti Múzeum (Museo Nazionale Romano): archeológiai kiállítást nyújt a városban és környékén feltárt kincsek anyagából. Palazzo Barberini Antik Művészeti Nemzeti Galéria (Galleria Nazionale d’Arte Antica a Palazzo Barberini): 13-16. századi műkincsek tárlata tekinthető meg e gyűjteményben. Palazzo Venezia Múzeuma (Museo di Palazzo Venezia): iparművészeti jellegű kiállításnak ad otthont, főként középkori és bizánci anyaga említésre méltó. Múzeumok a Capitoliumon (Musei Capitolini): Palazzo dei Conservatori Palazzo Nuovo Róma történelmi városközpontja nem túl nagy: a Colosseumtól a Spanyol lépcsőig mindössze 2,5 km-t foglal magában, ezért a legtöbb nevezetesség gyalog is elérhető. Azonban ha buszozni szeretnénk, vagy távolabbi helyekre eljutni, hasznosak lehetnek az alábbi információk. Róma kiterjedt tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, minden lehetséges közlekedési eszköz megtalálható itt: buszok (241 vonal, 2310 km-nyi hálózattal), metró, villamosok (6 villamosvonal), trolibuszok. Róma egyes látnivalóinál feltüntettük az oda való eljutást. Éljel 12:30, és 05:30 között éjszakai buszjáratok közlekednek. A városnak csupán két metróvonala van, az A, és B vonal, főleg annak köszönhetően, hogy amint elkezdenek ásni, szinte mindig belebotlanak egy ókori római emlékbe, és ugyanez igaz az építkezéseknél is. Az A és B metróvonal a Termininél keresztezi egymást. Megemlítendő még a 110-es busz, 09:00-től 20:00-ig, félóránként közlekedik a Termini állomástól, és a 16 Eurós jegyárért érinti Róma fő nevezetességeit. A buszról bármelyik megállónál le lehet szállni, és ott szétnézni az adott látványosságnál, majd ugyanazzal a jeggyel egy következő buszra felszállni. A tömegközlekedési jegyek (BIT) egységesen 1 Euróba kerülnek. Egynapos (BIG, 4 Euró), háromnapos (BTI, 11 Euró), és hét napos (CIS, 16 Euró) jegyek vásárlására is lehetőség van. Roma Pass vásárlása esetén a tömegközlekedés ingyenes

Szólj hozzá!

Az 1948. január elsején életbe lépett alkotmány alapján Olaszország parlamentáris demokratikus köztársaság. Köztársasági elnök (Presidente della Repubblica): A köztársasági elnököt a Szenátus és a Képviselőház együttes ülésén hétéves időszakra választja kétharmados többséggel. A kétharmados többség azonban csak az első három fordulóban szükséges; ha ez nincs meg, a negyedik fordulótól egyszerű többség is elegendő. Jelenleg a 2006 májusában megválasztott Giorgio Napolitano egykori kommunista párti vezető az államfő. A köztársaság kikiáltása óta ő a tizenegyedik e tisztségben.

farkas.jpg

 

A köztársasági elnök a nemzeti egységet képviseli. Hatáskörébe tartozik az általános választások kiírása, a parlament első ülésének kitűzése, a kormányfő javaslatára a miniszterek kinevezése, népszavazás kiírása, a nagykövetek kinevezése, a nemzetközi egyezmények ratifikálása. Ő a fegyveres erők legfőbb parancsnoka, a honvédelmi bizottság elnöke, s formailag ő a Legfelsőbb Igazságügyi Tanács elnöke is. Jogkörébe tartozik még a köztársasági kitüntetések odaítélése. E hatáskörök többnyire formálisak. A Parlament két kamarából áll: a Szenátusból (felsőház) és a Képviselőházból (alsóház). A képviselőket öt évre választják. Választható bármely szavazati joggal rendelkező állampolgár, aki betöltötte a 40. (szenátoroknál) illetve 25. (képviselőknél) évet. A 315 tagú Szenátust (Senato) tartományi alapon választják. Egyik tartománynak sem lehet hétnél kevesebb szenátora, ez alól kivétel Molise, amelynek kettő és Valle d’Aosta, amelynek egy szenátora van. Örökös szenátusi tagok ezenfelül a volt államfők és néhány kiemelkedő személyiség, akiknek e rangot a köztársasági elnök adományozza. A Szenátus elnöke Franco Marini (Kereszténydemokrata Párt), székhelye Rómában, a Palazzo Madamaban található. A 630 tagú Képviselőházat (ún. Camera dei Deputati) közvetlenül választják az állampolgárok. Elnöke Fausto Bertinotti (Rifondazione Comunista), székhelye a Palazzo del Montecitorio épületében, Rómában található.

A törvényhozási folyamatban a két ház azonos súlyú, minden törvényt azonos szöveggel mindkét házban el kell fogadni, ahhoz hogy érvénybe lépjen.A képviselőház és a szenátus elnökét a két testület választja egyszerű többséggel. A képviselőház elnöke Pierferdinando Casini, a szenátusé Marcello Pera. A képviselőket mentelmi jog illeti meg, tehát nyomozás vagy vád alá csak akkor kerülhetnek, ha ehhez előbb a parlament hozzájárult. Jogszabályokat nemcsak a parlament hozhat, hanem a tartományi tanácsok és a helyi önkormányzatok is. Ezeket azonban 60 napon belül a parlamentnek is jóvá kell hagynia, mert ha nem, érvényüket vesztik. A legkisebb olaszországi közigazgatási egység a község (comune), amelyek együttese alkotja a megyét (provincia). A megyék régiókat alkotnak. Olaszország 20 régióra (regione) oszlik, amelyek közül a *-gal jelöltek széles körű autonómiát élveznek. Abruzzo (Regione Abruzzo) Basilicata (Regione Basilicata) Calabria (Regione Calabria) Campania (Regione Campania) Emilia–Romagna (Regione Emilia-Romagna) Friuli–Venezia Giulia * (Regione Friuli–Venezia Giulia) Lazio (Regione Lazio) Liguria (Regione Liguria) Lombardia (Regione Lombardia) Marche (Regione Marche) Molise (Regione Molise) Piemont (Regione Piemonte) Puglia (Regione Puglia) Szardínia (Regione Sardegna) * Szicília * (Regione Sicilia) Toszkána (Regione Toscana) Trentino–Dél-Tirol (Regione Trentino-Alto Adige/Südtirol) * Umbria (Regione Umbria) Valle d’Aosta * (Regione Valle d’Aosta/Vallée d’Aoste) Veneto (Regione Veneto) Kommunista Párt (Rifondazione Comunista) Néppárt (PPI) Forza Italia Nemzeti Szövetség Északi Liga (Lega Nord) Zöldek Pártja (Verdi) Radikális Párt (Partito Radicale) Olasz Szociáldemokrata Párt (Partito Socialista Democratico Italiano) Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano) Olasz Liberális Párt (Partito Liberale Italiano) Olaszország hadereje három haderőnemből áll: a szárazföldi haderőből, a légierőből és a haditengerészetből.

silvio.jpg

 

Ezeknél összesen 216 800 fő van aktív szolgálatban (közülük 70 200 fő sorozott). A szolgálati idő a sorozottaknál 10 hónap. Tartalékos állományú 65 200 fő. Az ISTAT (Olasz Statisztikai Iroda) 2005. évi adatai szerint az ország lakossága 58 751 711 fő, amivel Olaszország az Európai Unió negyedik (Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság után), a világ 22. legnépesebb országa. 2006. júliusában az olasz népesség 0,2%-kal, 58 883 958 főre nőtt, ami főleg a bevándorlóknak és az emelkedő átlagos élettartamnak (jelenleg 79,81 év) köszönhető. Ennek ellenére az népesség rohamosan öregszik, már ma öt lakosból egy nyugdíjas, és ha ez folytatódik, akkor 2050-re Olaszország lakossága a jelenlegi háromnegyedére csökkenhet. Európában ebben az országban az 5. legnagyobb a népsűrűség, ami 195 fő/km². A népsűrűség Észak-Olaszországban, Lombardiában és Piemont tartományokban a legnagyobb. Itt él az olasz lakosság egynegyede, és a milánói agglomerációkban több mint 7,4 millió fő lakik. Etnikai összetétel Népcsoportok: szárd (2%), rétorománok (1%), tiroliak (0,5%). Vallási megoszlás 2006. évi statisztikák szerint: keresztény: 54 millió fő – ebből katolikus 52 millió fő, protestáns 700 000 fő, ortodox keresztény 700 000 fő, egyéb keresztény 500 000 fő, iszlám: 850 000 fő, buddhista: 110 000 fő, hindu: 75 000 fő, szikh: 70 000 fő, zsidó: 45 000 fő, pogány: 15 000 fő, vallás nélküli: 4 millió fő. Nyelvi megoszlás Csoport Lakosság Eredeti nyelv Régió Szárd 1.269.000 szárd nyelv Szardínia (77,48%) Friuli 750.000 friuli nyelv Friuli–Venezia Giulia (56,32%) Tiroli 290.000 német nyelv Alto Adige Bolzano körül (65.43%) Okszitán 178.000 okszitán nyelv Piemont Cuneo (4,76%) és Torinó okszitán területei, Liguria Imperia körül, Calabria Guardia Piemontese körül Sassari 175.000 sassari nyelv Sassari (megye) (54%) Corso gallurese 129.000 Gallurese Olbia-Tempio (megye) (87%) Arberes 98.000 albán nyelv Dél-Itália, Szicília, Calabria, Puglia, Molise, Campania, Basilicata és kis részben Abruzzo Franko-provanszál 90.000 francia nyelv Piemonte Torino környéke (0,89%), Valle d’Aosta Aosta környéke (60%), Puglia Foggia környéke (0,23%) Szlovén 70.000 szlovén nyelv Friuli–Venezia Giulia Trieszt környéke (9,6%), Gorizia (8%), Udine (3%) Rétoromán (ladin) 55.000 Ladin nyelv Trentino Alto Adige – ben Bolzano (4,19%), Trento (1,69%), Veneto – ban Belluno (10%) Katalán 43.000 Algeri Szardínia Alghero környéke (35%) Francia 20.000 Francia nyelv Valle d’Aosta (17,33%) Görög (Grico/Griko) 20.000 Görög nyelvi kisebbség Olaszországban Calabria Reggio Calabria körül (0,88%), Puglia Lecce körül (1,88%) Ligure tabarchino 12.000 Tabarchino Carloforte (87%) és Calasetta (68%) (Carbonia-Iglesias (megye)) Bavári 3.100 német nyelv (cimbro/mocheno) Trentino (Trento) Horvát 2.600 horvát nyelv Molise (0,79%) Karintiai 2.000 német nyelv Friuli–Venezia Giulia Udine környéke (0,38%) Karni 1.400 friuli nyelv Friuli–Venezia Giulia, Veneto Belluno (0,66%) Tiroli (pusterese) 700 német nyelv Veneto, Val Pusteria

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása